Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-09 / 23. szám

perez múlva közelebb állunk hozzá, vele együtt látjuk a nevelés és oktatás nagy feladatait, és érezzük vele együtt, milyen nagy igényeket támaszt a rohanó kor az iskolákkal szemben. Szemünk előtt állanak a nagy érdékek; társadalmunk jövője, a nemzet sorsa függ jórészben attól, hogyan oldják meg a tanítók feladatukat. De nemcsak a feladatot tárja elénk: az útat is kijelöli. Van, a miben bízhatunk, van segélyforrásunk. Keltsük fel magunkban s az ifjak ezreiben a férfias virtust, mely tud és szeret ideálokért küzdeni! A római költőnek eszményképe, a „Justus ae tenax propositi vir" legyen eszményképe a modern nevelésnek, ha az üdvösség útján akar maradni. Puritán életmód, erőteljes munkával kapcsolatban! Régi elvek, de régiségük épen erejükről tesz bizonyságot. Annyi száz esztendő múlva mintha a genfi reformátor szólalna meg újra: a múltnak nagy példáin erősödjél meg, aztán csak egy feladat vár reád: „Vitám impendere verő!" Az elnöki megnyitó szép, de a mi ennél is fontosai)!), hatása nagy és remélhetőleg maradandó. És itt szabad legyen egy kis kitérést tennem. Igaz, a mi igaz. Általában véve beszélni tudunk, szép, sőt okos beszédeknek híjával sohasem voltmik. Az elnök fejtegetései mégis a hallgatóra a közönségesnél nagyobb hatást gyakoroltak. Mi ennek a titka ? Pillanatra érdemes ezzel foglalkozni. Az elnök szavainak hathatós erőt adott az, hogy a mit mondott, az egész múltjával, életével teljes összhangban áll. A virtusnak dicséretes mivolta benne és általa életet nyert. Megérzi az ilyesmit az ember valami úton-módon ós mi sem köt le jobban, mint a tettek és a szavak közötti összhang, a mi nélkül a beszéd szépsége a lelketlen czimbalomnak pengése, frázis, a mely nálunk annyira pusztít. Kint borult volt az idő, de a lelkekben valami szelíd, derűs fény volt. Ezt a kis vasárnapi hangulatot megőrzendő, kimentem és felkerestem, a mit annyira szeretek, a magányt, a csendet. Ha már a tárgytól ennyire eltértem, Szerkesztő Úr szíves elnézésével még jobban eltérek. Itthon az első órákban egy lap került a kezembe, a melynek már a vezérczikke kiabál. Ez a czíme: „Haláltusa". Mi van benne? „A nemzet agonizál." Miért? „Magyarországon alapjában meg van ingatva a tekintély tisztelete", így felel az érdemes író és a hazai törvényhozótestület tagja, s hozzáteszi, hogy „a közélet minden bajának forrása innen fakad". Alapos-é ez a panasz ? Megrendült-e szép honunkban végképen a tekintélynek tisztelete ? Lehet. A zilahi konferenczia elnöki megnyitója után azonban úgy érzem, hogyha megrendült, ebben része van annak, hogy nagyon is igénybe vettük a színpad eszközeit és a frazeológia nem volt mindig valódi értékeknek a jelentője. A nélkül, hogy kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanék a zilahi megnyitónak, a magam részére leszűrtem azt a meggyőződést, hogy a valódi derekasság (a tekintély szülőanyja) nálunk sem veszítette el még hatását, ellenkezőleg: dús termőerővel hat. De térjünk vissza a zilahi dolgokra. A környező szelídhajlású hegyek között olyan ez a város, mint egy nagyobb fészek. A ki egyszer látta, nem felejti a három szűk völgyben és az ezeket őrző dombokon fekvő várost soha. Ezeresztendős mult s a Wesselényiek emléke fűződik hozzá. A kálvinista magyar tanárokat, a kik a közelmúlt napokban e kis városnak figyelmes vendégszeretetét élvezték, kettős mértékben érdekelte e város, mert ez ma ott az idegen ajkú (nem akarom rpondani érzületű) honfitársak között a magyarságnak erőssége és a kálvinizmusnak egyik vára. A ki sohasem lakott nemzetiségi helyeken, talán el sem tudja képzelni, mit jelent ez általában véve s mit jelent Erdélyben. Ezernyi emlék beszél ott a múltból arról, mennyi munka és önfeláldozásba került az, hogy él nemzet e hazán. A felvidéki és erdélyi embernek a háromszínű zászló, a melyet a hegyi hűvös szellő lenget, sokat mond: diadalról beszél a múltban és reményről a jövőre nézve. A zilahi diák, a ki e küzdelmekről hall, sőt azokat részben látja is, Isten tudja, mennyire más szemmel nézi azt a magyar czímert, mely a zilahi iskolának külső falát díszíti, mint más, a ki a hazának békésebb, gazdagabb vidékén tanul és a hegyeknek levegőjét nem szívta. Abban a levegőben, azon a földön, a melyen az ember a honszerzők lábanyomát véli látni, erősebben, tudatosabban él az a valami, a mit honszeretetnek nevezünk. De nagy szükség is van reá. Milyen szerencse, hogy az ilyen helyeken is vannak tanintézetek:, kálvinisták ós magyarok ! Ha nem lennének, sietve fel kellene építeni azokat. Hadd legyenek bástyái a váraknak ott kint, a hol a küzdelem ma talán lassúbb, de meg nem szűnő, folytonos. A zilahi református kollégium nem egy a sok közül ; helyzete, küldetése, hivatása fontosabb, felelősséggel teljesebb. Arról igyekeztünk képet formálni, mennyire tölti be hivatását, és bizonyára mindenkinek szivét örömmel tölté el a bizonyságtétel: „Munkánknak leghűbb osztályosa és segítsége a kollégium tanárkara". De hogy e sokszoros kitérések után a gyűlés lefolyásáról is szóljak valamit, feljegyzem, hogy a gyűlés első napján, május 29-én istentiszteletet tartottunk, a melyen a zilahi kollégium érdemes vallástanára, Kerekes András mondott szép imádságot, a közönség pedig az új erdélyi énekeskönyvből énekelt. Magán a közgyűlésen Dóczi Imre igen szép és eszméitető megnyitója után az üdvözlések hangzottak el (kissé hosszúra nyúlva), a kultuszminisztérium, az erdélyi ref. egyházkerület és az igazgatótanács, a szilágyszolnoki egyházmegye, Szilágy vármegye, Zilah városa, az Orsz. Tanáregyesület, a Kálvin-Szövetség, a vármegyei tanhatóságok és a zilahi kollégium részéről, a melyekre elnökünk adta meg a mindenkor találó válaszokat. Majd a felolvasásokat hallgattuk meg; azután pedig a főjegyző-titkár, a pénztárnok és a választmány jelentései alapján tájékozódtunk