Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-21 / 16. szám

gozunk és talán öntndatosabban merünk hinni, mint eddig. Némelyek megkérdezték, hogy miért épen Debreczent támadtuk, mikor hasonló módon már más lapok is nyilatkoztak ellenünk. Ennek az az egyszerű oka, hogy azok a lapok oly theológiai álláspontot képviselnek, a melynek közvetlen következménye az ellenünk való állásfoglalás. De Debreczennél ezt a képtelen taktikát nem tudtuk megérteni. A helyett, hogy szövetségre léptek volna velünk, mint a határozott ref. keresztyén világnézet vallóival, folyton gáncsolni s gyúnyolni törekednek s igy az együttműködést lehetetlenné akarják tenni. Pedig mi Debreczen nagy jelentőségét mindig elismertük s az ősszel kifejtettük még azt is, hogy a magyar reformátusság szellemi életében döntő szerepet játszani van hivatva Debreczen. Miért nem kelt hát nagyobb aktivitásra eddig? Mi soh'sem akartuk azt, hogy bennünket utánozzon az „anglomániá"-ban. Mi csak azt kértük, hogy lássa meg azokat a még mindig szerény eredményeket, a melyeket mi a belmissziói munkák terén, szellemi, de épen ennek következtében anyagi téren is elértünk. Sőt még tovább megyünk. Szeretnők, ha épen Debreczen lenne az, mely' a külföldről importált belmissziói munkaágakat nemzeti tartalommal töltené meg, sőt egyenesen egy sajátságosan magyar belmissziói szellemet teremtene. Mivel azonban mindez eddig nem volt meg, Budapest pedig dolgozni akart, kénytelen volt ezeket ott eltanulni, a hol ez lehetséges volt s így külföldön bevált módszerekkel próbálkozott. Mert a modern magyar belmisszió úttörői igazán nehéz helyzetben voltak kezdetben. Hisz még manapság is száz pap ajkáról halljuk az ilyen ellenvetéseket: vasárnapi iskola — minek az ; ifjúsági egyesület — nem magyarnak való: szeretetvendégség — pietistáskodás; bibliaolvasó szövetségek — ezt kálvinista fej nem veszi be; és így tovább százféle variáczióban. Ma azonban minderre már nem sokat adunk. Egyedül csak a tettekre és arra a nemes versenyre, mely egyházi életünk új virágzásra juttatásában mindkettőnk nemes ambicziója lehet. Budapesten még csak 100 év óta van ref. egyház, nagyobbszabású egyházi élet pedig csak 50, illetve 20 év óta folyik. Mi nem vehetjük tehát fel oly könnyen a versenyt a 400 éves dúsgazdag Debreczennel. De épen azért, mert szegények vagyunk, a legnagyobb aktivitásra van szükségünk, hogy meg tudjunk élni és teremteni is tudjunk valamit. Debreczen talán túlságosan is sokáig a gazdagok veszedelmes életmódját követte; most új élet jelei mutatkoznak nála is. Mí örömmel látjuk ezt, mert büszkék vagyunk a múltjára, és reménységgel vagyunk jövendője felől is. A protestáns liberálizmus és a szabadkőművesség kérdésében azonban sajnos, egy lépéssel sem jutottunk közelebb egymáshoz. A szabadkőművességgel hamar végezhetünk. Mi soh'sem állítottuk azt, hogy a szabadkőművesek mind apagyilkosok, vagy atheisták, de látjuk azt, hogy milyen szellem vált közöttük uralkodóvá. S ez ne künk elég. És ha régen, meg tudtuk érteni annak létjogosultságát, nem tudjuk azt megérteni manapság. Legkevésbé azonban azt, hogy mi szüksége van egy ref. papnak arra, hogy e nálunk ma már túlnyomó részben hatalmi és érdek-, illetve érvényesülési szövetségekbe belépjen ? Ideálizmust sem tőlük kell kölcsön kérni, hanem onnan, a honnan ők is vették: a keresztyénségtöl. Minden, a mi értékes és nemes a régi szabadkőművességben, tulajdonképen keresztyén gondolat. És végül, ha sikerülne nekik legalább az atheista progresszíveket megfékezni, még érteném a dolgot; de hol vannak azok az ideálisan gondolkozó szabadkőművesek az alatt, míg a magyar páholyok fele vagy háromnegyed része titkon és nyilván anyagilag és erkölcsileg a Galilei-kört támogatja? A pap-szabadkőműveseknek meg jobb lenne azt az energiát, melyet páholyokban való munkára fordítanak, a saját gyülekezetükben való intenzív egyházi munkára fordítani ; van ott is elég szükség az építésre ! Ennyit egyelőre a szabadkőművességről, a mely, elismerjük, lehet bibliás is. De ha ott van a biblia, akkor már, szerintünk, különösen papi embereknél, semmi szükség sincs többé a szabadkőművességre. A protestáns liberalizmus kérdését illetőleg sem tudjuk még megérteni a debreczeni álláspontot. A „Lelkészegyesület" ugyanis, egyéb érvek mellett, határozott reformátusságának bizonyítékául felhozza a Zoványi-üggyel kapcsolatban a régebbi szerkesztő nyilatkozatát, a mely szerint: „A ki e fundamentumot (t. i. a Krisztus istenségéről és feltámadásáról szóló tant) maga alól lerombolni igyekszik, az sem az eyyetemes keresztyénség polgári társaságába s még kevésbé keresztgén kathedrára nem való." Mi erre múltkori vezérczikkiinkben nem akartunk hivatkozni, de most rámutatunk arra az óriási ellentétre, a mely elénk tárul, a mikor halljuk ugyan egyfelől ezt a klasszikusan orthodox vallomástételt, de ugyanakkor azt látjuk, hogy ugyanezek az emberek védelmükbe vesznek mindenkit, akárhogy gondolkodik is, kivéve a materialista monistákat! Még egyszer megkérdezzük tehát, mert erre nem kaptunk feleletet, hogy a liberálizmus ilyen korlátlansága mellett van-e valami értelme a konfessziónak, a Krisztus istenségének, stb.nek s lehetnek-e azok öntudatos, ható erők az egyház hitéletében, ha nincs módunkban azok érvényesítésének a lehetősége ? Hogyan gondolják a debreczeniek ily körülmények között az evangéliumnak az egyház tanai értelmében való tiszta igehirdetésnek a lehetőségét? A „Lelkészegyesület" tehát a materialista inonizinuson kivül minden felfogásnak szabad teret látszik a sorok közt engedélyezni — de ugyanakkor azért a konfessziót, sőt magának a Krisztus istensége elismerésének, mint keresztyén társadalmi ismertető jelnek a fenntartását és érvényesítését is követeli ! Mi azt hisszük, hogy ez utóbbi gondolat ily exkluzivitására még az az S. J. jelű űr sem mert törekedni, pláne Magyarországon, s ha véletlenül ő írja