Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-10 / 10. szám

Hamis tanúzás az egyházi biróságok előtt. Mint a református egyházjog gyakorlati művelőjének, nap nap után nyílik alkalmam egyházi törvényhozásunk hiányainak vagy hibáinak konstatálására. E lap szerkesztője szívességgel ajánlotta fel lapjának hasábjait ezek szóvátételére. Szívesen élek az engedelemmel, mert ezek a kérdések ugyan nem aktuálisak, azonban épen az aktualitás hiánya adja meg biztosítékát a tárgyilagosságnak. Fejtegetéseimet nem érintvén így a czélzatosság gyanúja, talán adalékul szolgálhatnak egyházi törvényeink legközelebbi zsinati reformjához. Ez alkalommal az egyházi bíróság előtt elkövetett hamis tanúzás büntetőjogi beszámíthatóságával kívánok foglalkozni. Az egyházi biróságok előtt is a tanúk vallomása a bizonyítás leggyakoribb eszköze. Tanúk hallgathatók ki a református egyház törvényei szerint, úgy a vizsgálat, mint a tárgyalás folyamán. A tanúkat a vizsgálat során a vizsgálóbiztos, a tárgyaláson az elnök a vallomástétel után megesketi. (Egyházi V. t.-cz. 76. ós 88. §.) A bírói ügyviteli szabályok megállapítják az eskü szövegét (11. §) s előírják, hogy a tanúkat érdemleges vallomástótel előtt figyelmeztetni kell a hamis eskü (helyesen: hamis tanúzás) vallási és polgári súlyos következményeire (14. §). Az alábbiakban azt a kérdést óhajtanám tisztázni: vannak-e hát ilyen polgári következményei az egyházi biróságok előtt elkövetett hamis tanúzásnak. A magyar büntető törvénykönyv „hamis tanúzásról és hamis esküről" szóló XII. fejezete szerint hamis tanúzást követ el, a ki az ügynek valamely lényeges körülményére nézve hamis vallomást tesz s azt esküvel megerősíti. Hamis tanúzást el lehet követni a) büntető, b) polgári vagy c) fegyelmi ügyben. Egyházi bíróságaink tudvalevőleg vagy mint közigazgatási, vagy pedig mint fegyelmi biróságok járnak el. Az egyházi közigazgatási biróságok hatáskörébe eső ügyek, melyek az egyházi V. t.-cz. 33. §-ában taxatíve felsorolvák, igénytelen véleményem szerint természetüknél fogva a btk. 215. §-ában említett „polgári ügyek" fogalmi körébe tartoznak, annyival inkább, mert tekintélyes büntető jogászok (Fayer László, Edvi Illés Károly) szerint a „polgári ügy" kitétel alalt nemcsak a világi biróságok előtt folyó polgári pereket, hanem a közigazgatási hatóságok előtt folyó más ügyeket is érteni kell. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e két kiváló jogász véleményét büntető bíróságaink nem tették eddig magukévá s így igen kétséges, vájjon felmerülő esetben bíróságaink hajlandók lennének-e az egyházi közigazgatási biróságok előtt elkövetett hamis tanúzást a btk. 215. és 216. §-ai alá vonni. Még rosszabbul áll a dolog az egyházi fegyelmi biróságok előtt elkövetett hamis tanúzás tekintetében. A btk. 220. §-a csak a közhivatalnok vagy ügyvéd elleni fegyelmi ügyben tett s esküvel megerősített hamis vallomást bünteti, s az ezen §-ban foglalt intézkedéseknek a katonai becsületbiróságokra expressis verbis történt kiterjesztése — argumentum a contrario — semmi kétséget sem hagy fenn az iránt, hogy e szakasz az egyliázfegyelmi bíráskodásra nem vonatkozik, s azon büntetőjogi elvnél fogva, mely szerint a büntetőjog terén kiterjesztő magyarázatnak helye nincs, bizonyos, hogy egyházfegyelmi bíráskodásunk terén a hamis tanúknak salvus conductusuk van. A büntető törvénykönyv kodifikátora előtt lebegő külföldi büntető-codexek sem tartalmaznak ilyes intézkedést; de persze ott az egyházak nem is foglalnak el olyan fontos közjogi állást, mint nálunk. Ha meggondoljuk, hogy egyházi bíróságainknak a világi biróságok hatáskörét kizáró kompetencziája van s ítéleteinek végrehajtását a ius advocatiae révén maga az állam biztosítja, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy büntetőtörvénykönyvünk ebben a kérdésben a specziális magyar viszonyokat figyelmen kívül hagyta. Egyházi bíráskodásunk, mely közigazgatási ügyekben sokszor igen jelentékeny vagyoni érdekek felett hivatott dönteni, fegyelmi ügyekben pedig épen egész életre kiható határozatok hozására hivatott, a rendes bíráskodás biztonsága érdekében statuált büntetőjogi védelmet nem nélkülözheti. A felvetett kérdés nem is jelentőség nélkül való. A mai viszonyok között egy papi, tanári pályának derékben való kettétörése hamis tanúvallomások alapján nem is képtelen lehetőség; és hamis tanúvallomásoknak áldozatul eshetik egy püspök, egy főgondnok legfőbb törvényhozói tagsága is. Az egyházi V. t.-cz. 120. §-a ugyan a perújítás egyik esetéül állapítja meg, ha valamely oly ténynek az ellenkezője, melyre az alapperbeli ítélet alapítva volt, a büntető bíróság jogerős ítéletével van megállapítva; azonban egyházi törvényhozásunk — sajnos — itt a hamis tanúzást illetően olyan feltevésekből indult ki, melyek nem állják ki a jogászi bírálat tűzpróbáját. Van a kérdés szabályozatlanságának még más viszszássága is. Ha pl. a tanúk szabályszerű idézés daczára az egyházi bíróság előtt megjelenni vagy vallomásukra esküt tenni vonakodnának, — mondja a már idézett 88. § — úgy kihallgatásuk és megesketésük végett a tanúk lakhelye szerint illetékes kir. járásbíróság keresendő meg. Miután pedig büntető törvényünk szerint nem az dönti el a hamis tanúvallomás büntethetőségét, vájjon az közhatóság, bíróság stb. előtt követtetett-e el, hanem az ügy minősége, melyre vonatkozólag a vallomás tétetett, előttünk a visszásság: a kir. büntető bíróság előtt elkövetett, büntetőjogi beszámítás alá nem eső, hamis tanúzás. Az elmondottakból két tételben foglalom össze következtetéseimet, ú. m. 1. de lege lato : az egyházi biróságok előtti eljárás során elkövetett hamis tanúzás nem részesül büntetőjogi megtorlásban ;