Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-25 / 8. szám

függősége a világi ékesszólástól (Chrysostomus) s a középkorié a hierarkhiai egy háziasságtól, mígnem a reformáczióval a prédikáczió önállóságának kora következett. Kiváló szónokok a középkorban regensburgi Bertholcl, Tauler és Savonarola, később a reformátorok s újabban Harms Cl., Schleiermacher, Ahlfeld, Bcmr F., Kögel, JRogge, Fmeí, Oerock, s nálunk Székács, Török, Dobos, Nagy Péter, Révész Imre, Szász Károly, Molnár Albert, stb. Gazdag irodalmából I. Falmer, Hagenbach, Vinet, Schiveizer, Krciuss, Bassermann, Hering s a magyarban Kun B., Tóth M., és Mitrovics Gy. művét. Kitűnő német homiletikai folyóirat Ohly: Mancherlei Gaben und ein Geist 1864 óta és nálunk S. Szabó J. Debreczeni Lelkészi Tára, a Révész János—Soltész Elemér-féle Igehirdető és a már megszűnt Prot. Pap). 21. Elméletek ama tevékenységekről, a melyek által az egyház önmagát építi (katechétika, theológia pasztorális, a misszió elmélete.) 1. A katekhétika. Neve xaTTjyeív-ből ered, a mi tanítást jelent. A katekhetika a megkeresztelt kiskorúak egyházi oktatásáról szóló tudomány. Ez oktatás czélja, hogy a növendékek önálló egyháztagokká fejlődjenek, minek megtörténtéről azáltal tesznek bizonyságot, hogy nyilvános vallástételben önként a maguk hite gyanánt ismerik el a gyülekezet hitét. Az egyházi tanítás ev. szokás szerint a konfirmáczióig terjed. A katekhizálás a kérdésekkel való tanítás és nevelés művészete. A katekhéta valami netán könyv nélkül betanult tananyagot kérdezzen, hanem inkább ereszkedjék le a gyermek álláspontjára s őt erről az álláspontról szemléltető úton példák, bibliai idézetek és gyermeki élettapasztalatok felhasználásával igyekezzék fokozatosan az ismeretesről az ismeretlenre vezetni, hogy így a gyermeknek ne csak értelme, hanem egyúttal kedélye és akarata, tehát egész belső embere is fejlődjék. Ezt a művészetet csakis gyakorlat által, tapasztalt katekhéták vezetésével sajátíthatjuk el. Minél fontosabb szerepe van a káténak a gyülekezet hittudatára s ennek folytonosságára nézve, annál lelkiismeretesebben kell tanulnunk és gyakorolnunk a katekhézist. Az irodalomban (1. Falmer, Kübel, Zetzivitzsch, Itzerott, Hübner, a r. kath. Hirscher és nálunk Hörk művét) erre nézve időnként nagy a bizonytalanság, úgy hogy jól teszi a theológus, ha tapasztalt tanítók vezetésével idejekorán megtanul a maga lábán járni (Origenes, Luther, Spener). A fiatal theológusokra nézve igen ajánlatos a gyermek-istentiszteleteken való gyakori részvétel; itt tanulják meg azt, hogyan kell a gyermekekkel hozzájuk merten bánni, álláspontjukra leereszkedni és őket józanul tovább vezetni. Kétségekkel kilzködő theológusok pedig felüdülhetnek s újra inegvidámodhatnak a gyermekek reflexió nélkül való hitén. 2. A theologia pastoralis, vagyis a lelkipásztori gondozás elmélete (cura pastoralis, poimenika). A mennyiben a lelkész, mint gyülekezetének pásztora működik, felelős annak fennállásáért és virágzásáért, hogy az valóban istentiszteleti közösségnek bizonyuljon és keresztyén életet éljen. Itt személyesen kell hatnia a lelkésznek azáltal, hogy éretlen gyülekezeti tagjait igyekszik szellemi nevelésben részesíteni, az érettebbeknek pedig bizalmas barátjává és tanácsadójává lesz. E végből az egyes gyülekezeti tagokat, a háztartást, a családokat s végül az egész gyülekezetet bevonja működése körébe, úgy, hogy a mellett a gazdasági viszonyokban s a modern irodalom szellemi áramlataiban ne legyen járatlan. Ezt a tevékenységet sajátos lelkipásztori gondozásnak is nevezik. Végtelen nagy áldással járhat ez, ha a lelkész a gyülekezet minden egyes tagjához közel férkőzik nemcsak hivatalosan, hanem mint ember is, örömükben, bánatukban, szóval rósztvesz mindenben, ami csak szívüknek dolga — így aztán a szószékről is egészen más hatást ér el, mint a pusztán hivatalos szónok. Természetesen e tevékenységében igen komolyan kell őrködnie önmaga felett, nehogy lelkipásztori látogatásai a világias társasági érintkezés formáit öltsék fel. Az ev. lelkipásztori gondozás körébe tartozik az egyházi fegyelem gyakorlása is, melyre nézve az Újszövetség erkölcsi utasításai a mértékadók. Mindkettő azonban, úgy a sajátos lelkipásztori gondozás, mint az egyházi fegyelem oly messze esik még a hittanhallgatótól, hogy legjobb ha tanulmányozását mindaddig elodázhatja, míg képessége s ideje nem lesz a gyakorlati tevékenységre. (Irodalmából 1. Hüffel, Palmer, Löhe, Schweizer, Harms CL, Vilmar, Vinet, Büchsel, Ohly s a magyar Zsarnay művét.) 3. A misszió elmélete. Az egyház, mint élő közösség, lerjeszkedni kiván. A theológiának erről is elméletet kell kidolgoznia. Ez azonban csak nemrég történt meg Warneck G. munkájában (neki van pozitiv bibliai alapon álló misszió tana, 3. köt. 1897—1903). Elmélete a hithirdetőknek a nem keresztyén világba való kiküldetésével (aítootoXij, misszió) kezdődik s missziói gyülekezetek alapításában éri el tetőpontját. A misszió történetét ós elméletét Bornemann-usl missziótaniiá („Missionskunde") kapcsolhatjuk össze. (Folyt, köv.) BELFÖLD. Külföldi hangok a Presbiteri Szövetség magyarországi útjáról. VII. A magyarországi református egyházzal folytatott konferenczia néhány benyomása. Irta Hanna R. K,, az ír Presbiteii Egyház „Missíoriary Herald" czímü folyóiratában. Az Új-testamentum egyik legérdekesebb története az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv 19. részében foglaltatik, liol arról a tárgyalásról olvasunk, a melyet Pál apostol az efézusi fejlődő félben lévő egyházzal