Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-22 / 4. szám

szerzőire nézve most már nincs semmi kétség. Szügyi is az általa felsorolt adatok alapján en bloc elfogadja azt a listát, a melyet Révész Kálmán e lap hasábjain a fentjelzett helyen közölt. Van néhány jelentéktelen eltérés. A 148. dicséretet Révész a gyökeres igazítás folytán az újak közé sorozza, de szerzőjéül mégis Szatmárnémethi Mihályt tekinti. Szügyi minden kompromisszum nélkül a régiek közé sorozza, megjegyezvén a tényt, hogy erős igazítással jött át. „Suum cuique" volt Kálmán Farkas véleménye, midőn nagy diadallal kimutatta, hogy a „Szent Isten noha néked" Földváry József szerzeménye. Hagyjuk meg ezt az éneket Szatmárnémethi Mihály kolozsvári pap nevén. Hiszen az igazítok több más régi éneket is nagyon kiforgattak eredeti mivoltukból. Nehéz dönteni a 28. és 47. ünnepi dicséretek vitás kérdésében. Révész Imre és Kálmán Farkas régiből igazítottaknak tartják őket. Kálmán Farkas is mindkettőt a régiek rovatában említi és igazítójuknak Földváryt tartja. Ezen énekek, mint Szügyi helyesen jegyzi meg, ilyen alakjukban nincsenek meg régi énekeskönyveinkben ^s így igazat adhatunk neki, midőn szerzőjükül Földváryt mondja. Lehet e két ének az utánuk következő Gradual-énekeknek utánzása, mint a milyen utánzat a Budai Ézsaiás 27. sz. húsvéti dicsérete és 6. sz. újévi éneke. Még egy vitás kérdés a 21. dicséretre vonatkozik. Révész Imre szerint ennek szerzője Lengyel József vagy Horváth Ádám. Kálmán Farkas is a „kétesek" közé sorozza, a 211. dicsérettel együtt. Szügyi Lengyel Józsefet említi szerzőként. A döntés nehéz. Mindkét szerzőnek van más húsvéti éneke is. 19. a Lengyelé, 20. a Horváthé. Én, a szöveg után ítélve, inkább a Horváthénak tartom. Mint fentebb már említém. Szügyi könyvében szép rendben felsorolja énekeskönyvünk régibb — revízió előtti — énekeinek forrásait és a mennyiben ez ma már minden egyes énekre nézve feltétlen bizonyossággal megállapítható, jelzi szerzőik, illetve átültetőik neveit. A reformáczió első századában megjelent és most ismert énekeskönyvekből 21 éneknek kegyelmeztek a revizorok és vették át használatban levő énekeskönyvünkbe. Ezen énekek a következők: Ismeretlen szerzőktől: 25., 35., 36., 65., 74. (régen : El- bemegyünk), 75. (a 122. psalmusból vett isteni dicséret), 76.; a 153. dics. egyik legrégibb latin énekből: Christus, qui lux es et dies fordított himnusz, fordítója ismeretlen ; 165., 176. az Invocatio ad laudendum Dei cz. himnuszból. A XYI. század énekeskönyvéből átvett énekek közül a következő énekek szerzőit ismerjük : 43., 172 Batizi András. Az első Kálmán Farkas szerint a legszebb magyar ének, mindkettő pedig: „drága kincs". 70 Dávid Ferencz, 71., 72 Huszár Gál. Az utóbbinak dallama K. F. szerint: „magyar gyöngy." 73 Szegedi Kis István; 138 Németi Ferencz. Ez utóbbira nézve megjegyzem : helytelenül állítja S. Szabó József fentjelzett bíráló czikkében, hogy Németi F. és Magochy G., Szegedi Gergely patrónusai, nem voltak énekszerzők és az énekeket, a melyek neveik kezdőbetűit őrzik, Sz. G. írta tiszteletükre. Hát a CXLIII. Zs. a Sz. G. énekeskönyvében? Ennek kezdőbetűi: Nóvum opus Francisci Németit adják. A 157. dics. a husziták énekeskönyvéből való. Weis Mihály vagy Musculus német fordítása után megvan Szegedi G. énekeskönyvében is: „Étel utáni dicséret" czímen (202. 1.). A 190. dics. szerzője Hans Sachs. Mint az előbbinek, úgy ennek magyarra fordítója sem ismeretes. Nem ismerjük a 229. sz. dicséretnek, Ambrozius énekének átültetőjét sem (talán Székely István?). A XVII. és XVIII. században megjelent templomi énekeskönyvekből 28 dics. ós 3 felálló ének van énekeskönyvünkben. Ismeretlen szerzőktől: a 8. és 16. (Esaiás 53. f. parafrázisa) a XVII. századból; 17. a XVIII-ikból; a 42. a XVII-ikből, a 3—7. versek Bendek Mihálytól; a 139., 140., 141., 142 a XVII. századból; a 145. régi latin himnuszból; 146. németből; 154. a XVIII. századból ; 155. a XVII. századból; 156. régi latin himnuszból; 171., 200. a XVIII. századból; vasárnap délutáni 3. régi latin prózából. A G. Katona István Öreg Graduáljából négy énekünk van, úgymint az 5., 29., 48. és a közn. reggeli 1. sz. invokáczió. (Folyt, köv.) B. Pap István. KÖNYVISMERTETÉS. Válasz V. J. feleletére. E lap mult évi 27. számában megjelent „megjegyzéseimre" birálóm a 40. számban felelt. Mivel erre a „feleletre" rögtön megírt válaszom hosszúnak látszott, a Szerkesztő felhívása folytán készségesen vállalkoztam annak megrövidítésére. Csak azt sajnálom, hogy sok dolgom miatt csak most szakíthattam arra időt. „Megjegyzéseimben" azt kívántam V. J.-től, hogy mutassa ki tévedésemet, oly formán, hogy „pontosan idézi a mellőzött theologusoknak azokat a műveit (lapszám szerint), melyekben az én állításommal szemben kérdésünkben állást foglalnak". Kritikusom megcselekedte ezt „feleletében", és az olvasó, ha nem néz utána az idézeteknek, azt hiheti, hogy tévedésemet ezzel be is bizonyította. Csakhogy ez a hit határozottan téves volna, és így már a köztünk fenforgó ügy igazságának kiderítése is megköveteli, hogy azt meggyökerezni ne engedjem. Hogy a vita tárgyát pontosan megjelöljem, röviden meg kell állapítanom, hogy mi is tulajdonképen dolgozatomnak tárgya, mert csak az után lehet megállapítani, vájjon az idézett írók foglalkoztak-e azzal, úgy hogy nekem figyelembe kellett volna őket vennem, vagy sem. A czím szerint „a megváltottság és egyéni felelősség tudatának viszonya az újabb theológusoknál" dolgozatom tárgya. Az egyik oldalon: „megváltásomat...