Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-05 / 6. szám

Ez a merev, fagyos lélek is, a melyik előtt most csendesen áll, fölolvad majd, ha emberi lélek. Hadd üljön csak úgy éjjel és nappal magamagával egyedül, a míg megelégeli magát. A márvány és a fa örökké ugyanazok maradhatnak, de az ember változik s a legkeményebb emberi sziklából is forrás fakad föl egykor. Mintha látnám, hogy Jézus hallgat, vár, odébb megy és mentében azt mondja: Mi még találkozunk! Naumann Frigyes. Németből ford. V. J. Cseléd- és nőotthonok. A magyar protestáns egyházban a nővédelem a legelhagyatottabb teriilet, — bár itt találhatók a legégetőbb sebek. A legutóbbi évek cselédmizériái ráterelték erre a kérdésre a figyelmet. Elég szomorú, hogy a magyar társadalom tehetősebb elemei jobbára csak akkor gondolnak a szegényebbre, a mikor egyik vagy másik irányban veszélyeztetve érzik az érdekeiket. Mily messze vagyunk még attól az igazi keresztyén fölfogástól, hogy azért kell fölkarolnunk a „legkisebbek" ügyét is, mert azok is ép oly gyermekei Istennek, mint mi vagyunk, azokban is ugyanaz a halhatatlan lélek él, mint mi bennünk, azok is ép úgy örök életre vannak hivatva, mint mi. Ez az igazi keresztyén szellem teremtette meg Nyugat evangéliumi keresztyén köreiben a vasúti miszsziókat, hogy a vidékről fölkerülő nők lelkiismeretlen emberek kezébe ne kerülhessenek. Ez a szellem hozta létre a nagyobb városokban a cselédotthonokat, a hol olcsó pénzért tisztességes lakást és teljes ellátást kapnak, ha nem tudják is mindjárt megfizetni, s a hova azután is el-ellátogathatnak, a mikor már jóravaló helyhez juttatták őket. Ez a szellem alkotta a magányos hivatalnoknők, nevelőnők számára a nőotthonokat, hol mérsékelt árért kényelmes, kedves otthont, a kísértésektől megóvó menedéket találhatnak. Hányszorta égetőbb szükség lenne nálunk ezekre! Mily szörnyűséges állapolok várakoznak itt egy magányos leányra, nőre, a ki a vidékről a fővárosi élet forgatagába vetődik vagy itt magára marad. Száz és száz kísértés leselkedik reá. A lelketlen kufárok ezrei élősködnek rajtuk és híznak meg az ő becsületük árán! Igazi Isten csodája, ha valaki ennyi kísértés és ennyi cselvetés közt tiszta tud maradni: el nem bukik! Lakásviszonyaink különben is rosszabbak, mint talán a világ bármely más nagyvárosában. A teljes ellátást nyújtó kényelmes és mégis olcsó pension-rendszer helyett nálunk a lelketlen üzleti alapokra fektetett albérlet-rendszer uralkodott úgyszólván kizárólag, a legutóbbi időkig. Még ma is alig jöhet számba az a néhány, különben is fölöttébb drága pension. A lakásadók pedig továbbra is a lehető leglelketlenebb módon kezelik az albérlőket és a szegény ágyatbérlőket. Férfinek is nehéz a helyzete, hát még egy szegény, védtelen nőnek! Az eredmények azután ismeretesek. E sorok írója a Kálvin-Szövetség képviseletében részt vett tavaly a cselédkérdés tárgyában tartott ankéton. Ott is rámutatott arra, hogy igen sokszor a lakásadó nők azok, a kik a kezeik közé került szegény, tapasztalatlan lányokat az erkölcsi züllésbe taszítják. Rámutatott arra, hogy addig, a míg — a cselédközvetítésnek hatósági vagy egyesületi kezelésbe vétele mellett — nyugati mintára cselédotthonokat nem állítunk, nőotthonokat nem szervezünk, a nyílt vagy a titkos prostitucziónak, a nemzeti becsületünket annyira égető leánykereskedelemnek a korlátozásáról alig lehet szó! Szomorú igazságok ezek s mi, reformátusok, még sem akarjuk ezeket észrevenni. Pedig ezek a szégyenletes arányokat öltő nemzeti bűnök az egyházunkhoz tartozó leányokból talán az országos százaléknál is nagyobb számban szedik áldozataikat, már csak azért is, mert a legszebb típusú magyar nők nagyobbára az ő soraikban találhatók. Még egy szomorú jelenség! Míg a külföldön az egyháztársadalmi munka és a nővédelem terén a protestáns egyházaké a kezdeményezés és a vezetés érdeme, nálunk az első hangok ugyan szintén a mi részünkről hallatszottak, a hangoknál tovább azonban a legtöbb esetben alig mentünk, míg a r. kath.-ok mégis kezdték a munkát. így van ez a cseléd- és nővédelem terén is. Az eredmény azután érezhető is. Nemrégiben épen akkor voltam egyik lelkészi hivatalunkban, a mikor egy cselédleány egy ismert nevű grófnő és egy franczia társalkodónő kíséretében megjelent és bejelentette a római egyházba való áttérését. íme, ott a grófnőnek is eszébe jut a cseléd — ha egyébért nem is, legalább azért, hogy az „egyedül üdvözítő egyház" kebelébe vigyen egy „eretneket". S ez csak egy eset — a sok közül! Hát nálunk ki törődik a szegény cselédekkel, a magányos nőkkel, a vidékről a fővárosba vetődőkkel s itt tanácstalanul állókkal? Egyes ritka esetekből eltekintve, eddig — fájdalom — senki! Most, mintha mégis reáterelődnék erre a fontos kérdésre egyházi téren fáradozó nőink figyelme. A Lorántffy Zsuzsámra-Egyesület külön „Cselédvédő-Osztályt" szervezett, mely arra lenne hivatott, hogy cselédotthonokat és magányos hivatalnoknők, neveléssel és tanítással foglalkozó nők részére nőotthonokat állítson ós azok belső életét vallásos alapon szervezze. Fölhívását — egyházi vezetőférfiaink ajánlásával — nagy számban kibocsátotta. Akadtak, akadtak érdeklődő, a czél kiváló fontosságát átérző lelkek, nők és férfiak, de sajnálkozva halljuk, hogy még mindig igen kevesen ahhoz, hogy az első otthon megnyitható legyen. Pedig nekünk már nem is első, hanem ötödik, tizedik otthonra lenne szükségünk ! Vajha e sorok olvasói is átéreznék, hogy az irgalmas samaritánushoz hasonlóan, nékünk is le kell hajolnunk társadalmi életünk emez elfeledett, szinte kitagadott és egészen magukra hagyatott nőinek ezreihez és