Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-24 / 52. szám

fedezésére használjuk fel ezt a gyönyörű alkotmányt és dicsekedve a tudománynyal összeegyeztetett kijelentéssel, tényleg pusztán szokáson, formalitáson alapuló intézménynyé legyen egész egyházi életünk, melyben sem tudoinánynak, sem élő hitnek nincs hajléka. Mi volt benső egyházi életünk a teljesen szabad egyház („free church") korában, 1848 előtt? Belső hivatalnokaink valóban nyomorban voltak. Talán sokszor sietve és meggondolatlanul — éppen e nyomorral megalkudva — szerveztek lelkészi és tanítói állomásokat. De ha végig tekintünk a magyar gentry mai sorain: legelőkelőbb családaink legnagyobb részének eredetét mégis fel tudjuk vezetni a szegény protestáns papi lakokig. A szegénységgel küzdő iskolák ezer számra táplálták a szegényebb ifjakat és mind a kettőt kizárólag a hívek áldozatkészsége tartotta fenn. Jól esik megállapítani, hogy a mikor az erkölcsi erőbe vetett bátorság jóleső megdöbbenése futotta végig sorainkat, a mikor az angol methodisták elhatározták (és azóta tényleg meg is tették) az egy millió font sterlingnyi óriás alapítvány létesítését, mi is rámutathattunk híveinknek ennél aránylag még nagyobb, évről évre megújuló áldozatkészségére, nemcsak óriási helyi terheik hordozásánál, de a közegyházi szükségletek, iskolák, kollégiumok stb. fenntartásánál, fejlesztésénél. Ha igaz volt valahol Mohamed büszke mondata: El fahresi fakhresi — az én büszkeségem az én szegénységem: sehol sem volt annyira igaz, mint a mi szegény egyházunk dicsőséges, közel négy százados történetében. Ezzel szemben á lélektelen formalizmus lett úrrá az állami támogatás egyházában. Az újabb kor szült bigottokat és vallástalanokat. Római kath. testvéreink egyik legjelesebb püspöke nyíltan és ismételten elmondta vádjait az egyházi férfiak ellen is; a világi közönséget ismerjük. A kettős sötétség terjeszti ki szárnyait ott, a hol az élő hit nem gyújt fáklyát, és e kettős sötétség seholsem ólálkodik oly reményteljesen, mint ott, a hol az egyház állása a kijelentés és a szabad vizsgálódás kettős pillérére van felemelve. A régi szegény protestáns pap kétségkívül nem tudott a modern társadalom modorához simulni. Anyagi helyzete, családos állapota, híveinek úgy is túlterhelt volta nem tette őt képessé a támogatott, gazdag és családtalan róm. kath. lelkészszel felvenni a versenyt társadalmi téren. A társadalom felsőbb rétegéhez simult a plébános, az alsóbbhoz a lelkipásztor. Életmód, szokások, szórakozás kedvelt alakká tette a magasabb rétegekben — finomabb képzettsége folytán jogosan — a plébánost, a ki Magyarországon, mondhatjuk, e tekintetben felette áll a világ összes róm. kath. lelkészeinek, míg e rétegekből lassanként majdnem teljesen kiszorította a szegény protestáns lelkipásztort. A társadalmi érvényesülés természetes kívánsága volt ennek az utóbbinak a társadalmi színvonalát emelni. Erre csaknem is egyedüli mód a magasabb javadalom s ennek előföltétele az államsegély. Nem akarok igazságtalanul lenni „Iaudator temporis acti", de annyiszor hunyunk szemet a régibb helyzet előnyei felett, mikép lelki szükségét érzem az érem másik oldalára is reámutatni. Az emberi természet mindenütt ugyanaz. A harczos hugenották, a dicsőséges puritánok, a hollandi koldusok története állandóan megismétlődött nálunk. Lelkészeink a társadalom alsóbb rétegére szorítva és kizárólag azokra utalva anyagi jólétük tekintetében is, teljesen eggyé forrtak azokkal. Igy lett a demokráczia, később az üldözésbe vett nemzeti érzésnek mentevára a protestáns egyház; az utolsó és mindig törhetetlen bástya minden elnyomás ellen. Az üldözések során igaza volt annak az esztergomi bíborosnak, a ki Magyarország elnémításának útját a szegénységen és katholiczizmuson át jelölte ki. Természetes, hogy a régebbi eljárás erőteljes lelki gondozással járt. A lelkész egy volt híveivel; a nyáj minden érdeke azonos volt a pásztor minden érdekével; a súrlódás a kettő közt ritka volt és mindig az egyház kebelén belül intéződött el. A külső élet együttessége szülte a belső együttességet, az egyházi fegyelem erősségét, egyházalkotmányunk szellemének teljes érvényesülését s ennek folytán azt az alkotó erőt, a melynek emléke a legsúlyosabb üldözések éveiből talán legragyogóbban hirdeti koldus egyházaink ragyogó belső életét. Nekem úgy tetszik, hogy eme frontváltozás utóbajaiban szenved most Egyházunk belső élete. Lelkészeink kedvezőbb anyagi helyzete belevezeti őket a társadalom magasaab életébe. Helyes, ez volt az elérendő czél. A „concurrent endowment" lassú, fokozatos behozatala mindjobban és jobban függetlenebbekké teszi őket anyagilag híveiknek sokszor igaztalan, szinte zsarnoki szeszélyeitől. Ebből azonban igen gyakran következik — a pszichológus előtt teljesen érthető módon — a régi kapcsok teljes felbontása, a hagyományok teljes összenövése, a türelmetlen vágy egyik oldalon az új körbe emelkedésre, a másik oldalon a régi kapcsok szóttörésére : ez az a gyakran szomorú helyzet, a miben egyházaink benső élete ma van. Vájjon lehetséges-e a belső újraéledést jogosan reményleni ? Sok vezető emberünk kételkedett benne. Nekem úgy tetszik, hogy igen. Hiszen még az angol államegyház, az Etablished Church, sőt a római egyház kebelében is gyakran vonul át az idők szele gyanánt egy-egy hatalmas „revival". A puseyták küzdelme, Wesleyék története, az újabb walesi revival ép úgy megható mozzanatai az emberi lélek benső megnyilatkozásának, mint a hogy egy-egy nemes eszme hangja jólesőleg szól felénk itt-ott egy-egy pápai bullában. A mi lehetséges a formalizmus hagyományosabb keretei között: miért volna kizárva ép olyan területen, a mely csak újabban halad emez irány mentén ? ! Világos, hogy újabb egyházi életünknek itt-ott megkísérlett fellendítése nem nélkülözi a siker kilátásait. Voltaképen nincs is még elveszve a talaj. Városainkban,