Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-17 / 51. szám

tikáját követik, hanem saját külön politikát akarnak folytatni s ebből kifolyólag rosszul referálnak a miniszternek, — de mindezeknek megengedése daczára is nagyra festettnek minősítette azt az elvi hátteret, a melybe Szász K. és Várady Zs. a maguk felszólalását beállították, és kerülni kívánván minden olyan zavaró körülményt, a mely a jelen szituáczió égető feladatainak megoldását komplikálná: teljes bizalmát fejezte ki a miniszter felvilágosodott, nemes gondolkozása iránt. Az, a hogy gróf Tisza mindezeket elmondja, azt a példaszót juttatja ugyan eszünkbe, hogy „Lányomnak szólok, hogy menyem is értsen belőle" — és hisszük, hogy gr. Zichy is megértette ebből a politikus és diplomatikus beszédből, hogy bizony jó lenne rendet teremteni minisztériumában, különösen pedig a középiskolai ügyosztályban; de mégis azt kérdezzük: annakés azoknak a személye, a kinek és a kiknek, nemcsak mint rossz referenseknek, hanem mint felekezetiségben elfogult embereknek a munkája az ellene és ellenük minduntalan — és nem alap nélkül — felhangzó panaszokat támasztja, megérdemli-e ezt a kíméletet, a melyet gr. Tisza István vele és velük szemben tanúsított? Vájjon, még ha mártíroknak éreznék is magukat, a közvélemény megnyugtatása végett nem helyesebb volna-e határozottan kívánni félretolatásukat, mintsem csak szép hegedűszóban mondani róluk a miniszternek szép mesét és a pártfegyelem zabiáit vetni azoknak szájába, a kik, úgy is mint a közélet tényezői, úgy is mint egyházuk hűséges tagjai úgy érzik, hogy lelkiismeretük kényszeríti őket a szólásra? Mind a politika, mind a diplomáczia iránt nagy respektussal viselkedünk; de bár egyikben sem forgolódunk, mégis tudjuk, hogy egyikben is, másikban is eljuthatnak a szemben álló felek ahhoz a ponthoz, a melyen a kardra ütés következik. S úgy látjuk, hogy a közoktatás, főként a középiskolai közoktatás politikájában már elérkeztünk ehhez a ponthoz. Épen ezért, bár elismerjük, hogy gr. Tisza István sok megszívlelni valót mondott meg a miniszternek a politikus és a diplomata nyelvén, — nem tudjuk álláspontját magunkévá tenni: mert nem hisszük, hogy a miniszter, minden Ígérete daczára is, képes legyen magát megóvni a „rossz referensek" befolyásolásától. A lelkészek és a tanítók fizetésrendezése. Az előbbi kérdést br. Badvánszky Antal, az utóbbit dr. Várady Zsigmond hozta szőnyegre, s mindkettőhöz hozzászólott gr. Tisza István és gr. Zichy miniszter. Radvánszky sürgetése csendesebb, Váradyé hevesebb volt; gr. Tisza hozzászólása, bár érdemben honorálta a sürgetéseket, a tanítókat illető része által erős ítéletet vont magára a tanítói körök részéről; a miniszter nyilatkozatai pedig, ha nem is vérmes, de mégis valamelyes reménységet nyújtottak. Gróf Tiszának a lelkészi fizetések rendezését illetőleg az volt a kívánsága, hogy — mellőztetvén az új felszámítás — a rendezés a korpótlékok nyújtása által történjék, és pedig valami átmeneti segély nyujtáával már 1912-ben, véglegesen pedig az 1913. évi költségvetésben. A miniszter pedig azt jelentette ki, hogy tárgyalásokat folytat a pénzügyminiszterrel az iránt, hogy mind a lelkészek, mind a tanítók íizetésrendezése 1912-ben valami javításokkal, 1913-ban pedig törvényhozási úton megtörténjék. Mi a miniszter kijelentéseihez csak azt az óhajtást fűzzük, hogy az illetékes körök, világiak és egyháziak egyaránt, legyenek rajta, hogy azok valóra is váljanak. A róm. kath. autonómia és a prot. egyházak dotácziója. Ehhez a kényes témához csak gr. Tisza Istvánnak volt bátorsága hozzányúlni. Kijelentette, hogy mint magyar protestáns ember, a legmelegebb rokonszenvvel üdvözli a róm. kath. autonómiára való törekvést, habár tudja is, hogy a róm. kath. egyház specziális szelleméből és alkotmányából kifolyólag ez az autonómia nem lehet egyenlő a prot. egyházak autonómiájával. Hiszi azonban, hogy a r. kath. autonómia mégis megoldható lesz oly módon, hogy abban az egész róm. kath. társadalom bizonyos hatáskört találjon a vagyoni és az iskolai ügyek kezelésében. Erre válaszolva a miniszter azt jelezte, hogy a róm. kath. autonómia szervezete már ki van dolgozva, de még némely részek felett folynak a tárgyalások az illetékes faktorokkal, s mihelyt ezek a tárgyalások bevégződnek és a politikai viszonyok alkalmasokká válnak ily nagyfontosságú kérdés nyugodt tárgyalására, az arra vonatkozó törvényjavaslatot azonnal be fogja terjeszteni. Nem egyszer kifejeztük már mi is, hogy az olyan r. kath. autonómiát, a mely a vagyoni és az iskolai ügyekben a laikus elem kellő befolyását biztosítja, a magunk részéről is óhajtjuk; de azzal a kikötéssel, hogy megelőzőleg a r. kath. egyház kezén levő vagyon eredete, jellege és rendeltetése tisztáztassék. Ma is ezt valljuk, és épen ezért egyfelől a tervezett r. kath. autonómiához csak akkor szólhatunk majd hozzá érdemlegesen, ha a reá vonatkozó törvényjavaslatot ismerjük; másfelől pedig kérve kérjük, mind a magunk egyházi vezető közeit, mind pedig a politikai tényezőket, hogy résen legyenek, nehogy a megalkotandó törvénynek csak a neve legyen autonómia, a valóságban pedig csak egyes kiváltságosoknak nyújtson szabad kezet a vagyon korlátlan használatára! Gróf Tisza István azonban nemcsak a r. kath. autonómiáról emlékezett meg, hanem ezzel kapcsolatban — bár nem junktimszerűen — a prot. egyházak jelenlegi államsegélyeinek állami törzsvagyon kiutalása útján leendő biztosításáról is, sürgetve e törzsvagyon kiadását. A miniszter erre azt jelentette ki, hogy szorgalmazni fogja e törzsvagyon megállapítását és kiadását. Gróf Tisza István kívánságával igazoltnak látjuk a mi régi álláspontunkat. Mi már esztendőkkel ezelőtt sürgettük a 48.: XX-ra támaszkodó egyházpolitikánknak olyan irányba terelését, hogy a különböző czímeken nyújtott államsegélyek kommasszáltassanak és azoknak biztosítására megfelelő állami dotáczió adassék. Akkor, a mikor mi ezt először és azóta sokszor ismételve sürget-