Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-26 / 48. szám

királypártivá és római katholikussá lett főnemességgel szemben épen az a reformátusnak maradt köznemesség védelmezte meg, melyet vallásában és rendi állásában egyenlő veszedelemmel fenyegetett az egyházi és állami reakczió. A magyar nemesség és magyar jobbágyság között álló összekötő kapcsot, a magyar polgári osztályt is a református egyház nevelte és szervezte azokban a városoknak nevezett alföldi nagy községekben, a melyeknek a lakossága egészen a XVII. század végéig túlnyomólag református volt. Ezen polgárság keletkezése előtt a nemes és a polgár elkeseredett ellenség gyanánt állott egymással szemben. Hiszen hazánkban a városi élet alapítói, fentartói, a polgárok idegen eredetű, többnyire német jövevények — hospites — voltak, kik uralkodóinktól nyert kiváltságaik birtokában nemcsak társadalmi, illetőleg rendi, hanem ezenfelül politikai és faji ellentétben is állottak a magyar nemességgel. Az ellentétek áthidalása a magyar városoknak s ezekben szabad magyar polgári osztálynak keletkezésével veszi kezdetét. Elzen polgárság városaiban az igazgatásnak sajátos theokratikus formája egyenesen Kálvin geníi presbiterinma mintájára alakult. Református egyházunk teremtette meg hazánkban a politikailag jogosulatlan milliók, a jobbágyság számára is az első közjogi jogosítványt és ez adta nekik az első közjogi szervezetet. Az erdélyi 1581. évi törvény és az I. Rákóczi György által kivívott linzi béke, melyek a jobbágyok szabad vallásgyakorlatát biztosítják: ezek voltak az első lépések a jobbágyságnak 1848-ban bekövetkezett felszabadítása felé. És a református egyházközségekben a jobbágyokat is megillető önkormányzat a mai községi élet fundamentuma. Elismeréssel kell feljegyeznünk, hogy egyházunknak a mult véres zivatarai között való fenmaradását és mai erejét is épen ama társadalmi osztályoknak, illetőleg azok mai leszármazóinak köszönhetjük, a melyeknek vallási és társadalmi érdekei a mi egyházunkban találták fel legjobb támaszukat a múltban. Nem csekély szolgálatot tett egyházunk nemzeti életünk kialakulásának ama szerep és viselkedés folytán is, melyet mind az egyház a maga egészében, mind az egyház hívei, a református magyarok, államunk alkotmányának s nemzeti jellegének megőrzése körül betöltöttek. Hazánk XVI. és XVII. századbeli története valóságos apotheózisa egyházunknak. Az alkotmány körül folyt nagy harczok dicső kora, Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György szabadságharczai, a bécsi, nikolsburgi és linzi békekötések alkalmával a vallás szabadságának biztosítása : mindig együtt járt az alkotmány, tehát a nemzet megmentésével. Külön ki kell emelnünk ama fontos történeti eseményt, hogy a református egyház a XVI. század derekán külön állammá alakult Erdélyt, hazánk keleti felét, alkotmányos magyar nemzeti állammá alakította. És ez a református állam, területének kicsinysége, népességének csekélysége, erőforrásainak korlátozottsága daczára is, nagy műveltségénél, jeles közintézményeinél, polgársága kiváló erényeinél fogva, a harminczéves háború korában fontos szerepet játszott a világtörténelemben. És nemzeti szempontból nem kisebb érdeme a református Erdélynek az sem, hogy a nemzeti hagyományokat, az ősi alkotmányos intézményeket és az alkotmányos érzéket megőrizte a magyar nemzet egésze számára, azokban a legnehezebb időkben, a midőn két hatalmas ellenség igyekezett azokat megsemmisíteni. Hiányos lenne rövid ismertetésünk, ha meg nem emlékeznénk arról, hogy mily sokat tett egyházunk a végre, hogy nemzeti sajátosságaink necsak önmagukból, a magyar faj lelki életéből fejtessenek ki, hanem egyszersmind a nyugati nagy kulturnemzetek szellemi élete által az egyetemes emberi közművelődés irányában meg is termékenyíttessenek. Felekezeti kapcsolatainknál fogva egyházunknak főleg ifjabb tagjai, Németország és Hollandia, Svájcz és Francziaország, Anglia és Skóthon különböző egyetemeit nagy előszeretettel keresték fel a múltban. Ezrekre rúg azoknak a tudós papoknak, tanároknak és világi férliaknak a száma, a kik tudományos képzésüket a külföldön fejezték be és onnan gazdag tapasztalatokkal visszatérve, tudásukat abban az irányban érvényesítették, hogy mi magyarok állandó szellemi közösségben éljünk a művelt nyugattal. Hogy református egyházunk mindezeket a szolgálatokat megtehette nemzeti életünknek, ez csak úgy volt lehetséges, hogy vallási tanaival, erkölcsi nevelésével, egyházi intézményeivel híveit oly erős, határozott, kitartó, sziklaszilárd, szabadságszerető és kötelességteljesítő jellemekké fejlesztette, mint a minők a németalföldi „koldusok", az angol „zarándokatyák", Cromwell „vasbordásai", avagy a hugenotta „puszták egyházának" hívei is voltak. Hazánk újkori történetének minden lapja hangosan hirdeti, hogy minő erkölcsi értéket képvisel a magyar nemzet kebelében az a református elem, melyet, a közéletben némi gúnnyal „vastagnyakú kálvinista" névvel szoktak jellemezni. Az Isten előtt magát megalázó, bibliaolvasó és zsoltáréneklő, a hatalmasokkal szemben önérzetes, a gyöngék iránt részvéttel viseltető, a munkában hü és megbízható magyar ember típusa ma is főleg a mi református híveink között található fel. Ezeknek ősei ontották véröket patakokban a vallási és alkotmányos szabadságért. Ezeknek elei mentek hitükért a gályákra. Ezeknek atyái tűrték hosszú századokon keresztül daczosan összeszorított néma ajakkal, de soha el nem csüggedve az elnyomatást, mely nem kevésbbé sújtotta őket hitükért, mint törhetetlen hazafiságukért. Úgy látszik, hogy korunk már kevésbé alkalmas ily jellemek képződésére. De azért nem hiányoznak azok ma sem. És ha református őseink a múltban átsegítették a magyar nemzetet a létét fenyegető veszedelmeken: bizonyára a nemzet-állam újból való kiépítésének, nemzeti közművelődésünk európai színvonalra emelésének, a magyar nemzeti közszellem felvirágoztatásának munkája-