Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-05 / 45. szám

NEKROLOG. Emlékezés dr. Pékár Károlyra. 1869—1911. Mikor Böhm Károly néhány hónappal ezelőtt örök nyugovóra tért, valóban elmondhattuk Shakespeare-rel: „Here was a Caesar! When comes such another?" Elmondhattuk, hogy vele a jelenkor legnagyobb magyar filozófusa dőlt sirjába. De némileg vigasztalódhattunk azzal, hogy Böhm élete munkáját mégis csaknem egészen befejezhette. Tekintélyes kötetekben fejtette ki rendszerét, megrajzolta a körvonalakat, kijelölte a kereteket, melyeket csak itt-ott nem tölthetett ki maga; de máris ott áll a hálás és lelkes tanítványok egész serege, a kik felveszik a mester kezéből kihullot tollat és folytatják művét ott, a hol elhagyta . . . Mennyivel más érzelmek foglalják el lelkünket, ha az annyi nemes ambiczióval nekiindult másik prot. filozófusnak, Pékár Károlynak időnap előtti összeroskadására gondolunk! Hiszen szegény barátom csak a minap szerezte meg a magántanári képesítést — mint maga írta nekem — „post tot discrimina rerum". És íme, ez volt talán az utolsó öröme. A túlfeszített munkában megtörött test és lélek már nem nyerte vissza régi rugékonyságát a szanatóriumban és másutt sem. Távol szülőhelyétől (Arad), Fiúméban hunyt el. A ki Lőcséről való eltá.vozása előtt (1904) látta őt, az erős férfit, az egészséges szervezet, a viruló testi erő élő megtestesülését, minden egyebet, csak kora véget nem jósolt volna neki. És ime a hihetetlen mégis bekövetkezett. Súlyos testi betegség támadta meg; megőrölte a sorvasztó idegbaj, a fővárosi tanárra átokként nehezedő anyagi gond. Nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogyha Pékár továbbra is Lőcsén marad (az itteni főreáliskolánál szolgált 1893—1904-ig), a jó hegyi levegő, a kevesebb gond és könnyebb munka hosszabra nyújtotta volna életét. így pedig, mikor öt esztendővel azelőtt végtelen megilletődéssel arról értesültünk, hogy gyógyintézetbe kellett vonulnia, sejtettük, hogy ez már a vég kezdete . . . Pékár, ha tovább él is, talán nem nőtte volna ki magát olyan korszakalkotó magyar filozófussá, mint Böhm volt; de bizonyára még sok maradandó becsű dolgot alkotott volna. Igen sokoldalú, szinte kápráztató tehetség volt. Nemcsak tudós, de költő is (Pekry néven). Mint tudós nem kötötte magát a szakkörökhöz és szaklapokhoz, hanem a művelt közönséghez is fordult. Azért közölt a legkülönbözőbb napilapokban és folyóiratokban czikkeket, melyekben élvezetes, könnyed formában sokszor igen nehéz kérdéseket fejtegetett. Tudását sohasan rejtétte véka alá, hanem világolni kivánt minél többeknek. Azért számos népszerű felolvasást is tartott, s különösen kedvére valók voltak a lőcsei ismeretterjesztő előadások (valóságos kis vidéki tudós társaság), a melyeknek létrehozásában oroszlánrésze volt. Kitűnően értett ahhoz, hogy mikép kell az emberekben a tudományos, különösen pedig a filozófiai érdeklődést felkelteni. E sorok írója is az ő hatása alatt kezdett nagyobb mértékben a filozófia problémái felé fordulni. Azzal is mindenki bámulatát vívta ki, hogy tántoríthatatlan kitartással, páratlan szívóssággal folytatta sokirányú tevékenységét. Nem tudott nyugodni egy perczig sem; még az óraközi szünetek alatt is vagy könyvet forgatott vagy írogatott. Ha pedig lelkileg kimerült, akkor pihenésül, szórakozásul nagyobb túrára indult a lőcsei hegyekbe. Mint túrista is híres volt erős vállalkozásairól. Bizonyára végzetes hiba volt, hogy talán sohasem pihent igazán. Irodalmi működése egyenesen beláthatatlan. Nem volt kérdés, mely nem érdekelte volna. A filozófia minden ágán kívül a természettudományok, franczia filológia, magyar nyelvészet, műtörténet, világirodalom, szocziális kérdések stb. úgyszólván egyformán érdekelék és majd mindenik körbe vágó dolgozata van (legtöbb magyar ós egynehány franczia nyelven). Első filozófiai dolgozatával (Az esztetikai érzések pszichológiája cz. pályamunkájával) megnyerte a budapesti egyetem esztetikai pályadíját 1890-ben. Ebből nőtt ki maiglan legértékesebb munkája, a „Pozitív esztetika" 1897. Mint telivér pozitivista kezdte meg és fejezte be pályafutását. Szerette volna pozitív nézőpontról revízió alá venni a főbb filozófiai disciplinákat, de az eszthetikán kívül csak a positiv pedagógiából közölt részleteket. A míg azonban főleg franczia források alapján induló, de kellő önállóságról tanúskodó esztetikája egészséges visszahatást képviselt a maga idején a szinte kizárólag német forrásokból táplálkozó esztetikai irodalmunkkal szemben, pedagógiájáról ez már kevésbbé mondható. Másik nagyobb munkája „A filozófia története", Budapest 1902. A bírálat e műnek több hiányt és tárgyi tévedést hányt a szemére; de két érdemet nem lehet tőle elvitatni. Az egyik, hogy a jelenkorig hozza fel a filozofálás történetét; a másik, hogy nemcsak czéhbeli filozófusokat tárgyal, hanem belevonja a filozófia körébe majdnem mindazon szellemi héroszokat is, a kik világnézetünk kialakítására mélyebb hatást gyakoroltak. Nagyon érdemes (bár mint úttörő kísérlet nem hibátlan) munkája „A magyar nemzetiségről" 1906, melyben nemzeti esztetikát akar nyújtani. Többekkel együtt lefordította Howard kivonatát H. Spencer szintetikus filozófiájából, s egyáltalán Spencer egyik legkedvesebb studiuma volt. Bizony temérdek eszmét hintett el és értékes munkatársa volt azon törekvésnek, mely műveltségünket filozófiai tartalommal igyekszik megtölteni. Érzékeny veszteség a magyar kulturára, hogy ez a szépen kezdett pálya egyszerre csak ketté tört. Hisz' Pékár úgy szerette az életet, még pedig azért, mert sok dolgot adott neki. Keble úgyszólván az utolsó perczig telve volt lelkesedéssel, munkakedvvel, idealizmussal. Egy ilyen értékes munkás feltétlenül megérdemli, hogy az elismerés babérkoszorúját helyezzük sírjára. Dr. Szelényi Ödön.