Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-10-01 / 40. szám

Fegyelmi tárgyalási jegyzőkönyvek és ítéletek közzététele. Református egyházunkban évtizedes gyakorlat, hogy az egyházi bíróságok fegyelmi ügyekben hozott határozatai a jegyzőkönyvekkel együtt az illető egyházi hatóság (egyházmegye, egyetemes konvent) jegyzőkönyveiben közzététetnek. Ez a sajtó útján való közzététel nem az egyházi törvények valamely egyenes rendelkezésére történik, hanem régi, megrögzött, mondhatnók rossz szokás alapján. Czéluuk az, hogy e szokásnak helytelen voltát kimutassuk s egyúttal reámutassunk arra a legegyszerűbb módra is, mellyel igénytelen véleményünk szerint ezen a bajon segíthetünk. Az egyházi fegyelmi bíráskodás czélja az, hogy az egyházfegyelem alá tartozó, kötelességeiről vagy önmagáról megfeledkezett tisztviselő a hivatali kötelesség útjára vagy az egyházias életmódra visszavezettessék, vagy pedig végső esetben, ha már nincs remény a javulásra, az egyházi szervezetből időlegesen vagy véglegesen eltávolittassék. A megtorlás gondolata a fegyelmi bíráskodásban általában, de különösen az egyházi bíráskodásban, nem lehet vezérlő eszme, s ha a megtorlás másodlagos hatásként hozzáfűződik is az egyházi bíróságaink által kiszabott büntetésekhez, azon legyünk, hogy ez a másodlagos hatás el ne nyomja a büntetésnek nem lesújtani, bélyegezni, hanem a vétkezőt felemelni, javítani akaró czólzatát. A fegyelmi íteleteknek válogatás nélküli közzétételében a megtorlás mozzanata — az egész bíráskodás alapgondolatával ellentétben — oly erősen lép előtérbe, hogy legtöbb esetben egyenesen meghiúsítja a büntetés főczélját, a javítást. Az először történő megtévelyedésnek szeretettől áthatott megfeddése, ha a vétség nem nyert túlságos publiczitást, vissza fogja vinni a vétkezőt az elhagyott helyes útra; de a megtévelyedésnek országvilág előtti kikürtölése, úgyszólván megörökítése az egyházi hatóságok annaleseit képező jegyzőkönyvekben, a nyilvános megbélyegzettség tudata felkelti az emberi lélek nemtelenebb indulatait, a daczot és semmivé teszi az ítélettől várt jótékony hatást. Beszéljünk-e arról, hogy a még jogerőre nem emelkedett s később a felsőbb bíróságok által megváltoztatott, enyhített vagy éppen megsemmisített ítéletek idő előtti közzététele minő igazságtalanság? Említsük-e az elmaradhatatlan birói tévedések megörökítésének helytelenségét? Hivatkozzunk-e arra, hogy nem egyszer éppen a panaszosnak volna eminens érdeke, hogy az ügy aktái az elégtételt adó ítélettel lezárassanak s a kényes ügy részleteit minél előbb bevonhassa a feledés íátyola? Hivatkozunk arra is, hogy az ítéletekkel együtt a tárgyalási jegyzőkönyvek kiadása is általános szokás. Ki valaha ily tárgyalásokon részt vett, el fogja ismerni, hogy azokon sok-sok tanúvallomás és egyéb kijelentés elhangzik, melynek helye van ugyan egy jól szerkesztett s a felső 'biró előtt a tényállás megállapítására egyediili forrást képező jegyzőkönyvben, de a minek nyilvános közzététele egyházi hivatalos kiadmányban sérti az egyházi közérdeket, sőt nem egyszer a jó erkölcsöt, vagy a minek kihagyása vagy a közzétételre való tekintettel történő enyhítése a tényállás elferdítésére vezet. így áll a dolog a nyilvános tárgyalásoknál. De mit szóljunk a nyilvánosság kizárásával lefolytatott tárgyalásokról? S ha mindez még nem győzte meg az ellenvéleményt, hogy egyházi fegyelmi ítéleteink mennyire nem valók a nagy nyilvánosság elé, úgy utalunk az egyházmegyéken a közel múltban mind sűrűbben elhangzó feljajdulásokra, annak igazolására, hogy a kifogásolt köztétellel instituált mellékbüntetés hányszor vág eleven existencziális érdekekbe. Ellenvethetné azonban valaki, hogy a közzétételnek vannak ám oly előnyei is, melyekről kár volna lemondanunk. Mondhatná valaki, hogy a közzététel, a nyilvános ellenőrzés megkönnyítése révén a legjobb biztosítéka a bíráskodás igazságosságának. Erre azt feleljük, hogy a tárgyalás nyilvánossága egymaga is elég, sőt közvetlenségénél fogva jobb garanczia erre nézve, s hogy más egyházak, más testületek a nyilvánosság tekintetében még ennyire sem mennek s igyekeznek belső bajaikat otthon, maguk körében, lehetőleg kevés feltűnéssel orvosolni. Mások ismét a fegyelmi judikatura egységét félthetik a közzététel elmaradásától. Úgy véljük, hogy a fegyelmi ügyek egyenként véve oly specziális környezetbeli vonatkozással bírnak s a tipikus esetek oly ritkák, hogy egységről a mai helyzet mellett is alig beszélhetünk. De követhetjük e tekintetben a budapesti ügyvédi kamara eljárását, mely fegyelmi határozatait az érdekeltek nevének kihagyásával teszi közzé hivatalos lapjában, s így eléri azt, hogy a kar tagjait a bíróság felfogásáról állandóan tájékoztatja, biztosítja többé-kevésbé a bíráskodás egységét, s mindezt a nélkül, hogy feleslegesen büntetne. Legtöbb jogosultsága van talán annak az ellenvetésnek, mely szerint lehetnek esetek az egyházi bíráskodás terén is, melyekben vagy a felek egyikének-másikának, vagy a köznek áll érdekében az ítélet publikálása. Megengedjük ennek a lehetőségét s módot is kívánunk nyújtani, hogy ily esetekben a hozott határozatnak a szükséges nyilvánosság biztosíttassék. De két megszorítást még ekkor is tennénk; nevezetesen azt, hogy csak az ítélet s ne a tárgyalási jegyzőkönyv tétessék közzé, s hogy közzétehető csak jogerős ítélet legyen. E kívánságunk aligha kíván indokolást. A fentiekben — úgy hisszük — sikerült kimutatnunk a felvetett kérdésben ma uralkodó állapot tarthatatlanságát. Nézzük, mi módon segíthetnénk a fennálló bajon? Maguk az alsó- és felsőfokú bíróságok az egyházi törvények s az ezeket kiegészítő birói ügyviteli szabályok értelmében járván el, nem hozhatnak sein elvi, sem