Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-27 / 35. szám

misszióba: Nikinczére. Egy év nmlva hazatért a másik is és az is elment a Dráván túlra missziói lelkésznek. A két jó barát újra összetalálkozott a nehéz, de gyö­nyörűséges munkamezőn, — ha nem is Amerikában, leg­alább Szlavóniában. Úgy se tudni, melyik van tőlünk messzebb ? . . . Néhány hónapig egymás szomszédságá­ban dolgoztak, de a később mentet másfelé sodorta az élet. Az első azonban mindaddig ott maradt, a míg az Úr magához nem szólította . . . Polgár János nikinczi-i lelkész volt, a kit elszólí­tott, A másik pedig íme most rója le a kartársi, a ba­ráti, a testvéri szeretet adóját az elköltözött hűséges sáfár emlékezete iránt. Soha nálánál hívségesebb Isten szolgáját nem is­mertem. Csodálattal tekintettem mindig reá, mikor gyüle­kezetében megfordultam. Senki se tekintette nálánál szentebbnek a lelkipásztori hivatást. Igazi pásztora, őri­zője, gondviselője, barátja, testvére volt a reá bízott lelkeknek. Nehéz viszonyok közt találta gyülekezetét. A ni­kinczi-i gyülekezet olyan róm. kath. magyarokból alakult, a kik még vallásuknál is jobban szerették hazájukat, édes anyanyelvüket. Mikor hiába kérték, hogy hazájuktól elszakadva magyar nyelven dicsérhessék ós imádhassák az Istent, inkább ott hagyták Őseik hitét, semhogy anya­nyelvükről lemondjanak. Elődje több ízben nehéz pró­bára tette az új kálvinista gyülekezetet. Egy részük visszatért a római vallásra, a másik kezdte veszíteni a hitét. Ekkor került Polgár János Nikinczére. Hamarosan magával vitte szerető hitvesét is. A gyülekezet új életre kapott. A visszatérők kezd­tek újból visszaszivárogni. A kik vissza nem tértek is, azokat is ott lehetett látni gyakorta a magyar iskolában, a hol az istentiszteleteket tartották. Valami csodás lel­kesedéssel kezdette meg a törékeny testbe szorult erős és példátlanul lelkiismeretes lélek nehéz missziói mun­káját. Gyülekezete alig ismert egy-kettőt egyházi éne­keinkből. Nem ismerték evangéliumi hitünk igazságait, egyházi szervezetünket, törvényeinket. Megtanult jól har­móniumozni, csakhogy megtaníthassa őket énekeinkre. Ősztől késő tavaszig esténkint összegyűjtötte a híveket az iskolateremben. Kora estétől szinte az éjszakába be­nyúlólag, nap-nap után, hol a heidelbergi kátéra tanította Őket, hol egyházi törvényeinket magyarázgatta nékik. Közbe-közbe vetített képekkel a magyar hazát és annak szomorú lapokkal teli ezredéves történelmét tanítgatta nékik vetített képekkel. A nép hozzáfordult mindenféle ügyes-bajos dolgá­val. Mikor egyszer nála voltam, valami eltört babafélét hoztak hozzá, hogy ragassza össze. Valami megkapó volt az a bizalom, a mellyel beállítottak hozzá. De nem­csak az eltört babákat tudta meggyógyítani, hanem az embereket is. Nem volt orvos a faluban. Könyvekből megtanulta a gyógyítás alapismereteit és ő lett a község diplomátlan orvosa. Feleségével együtt járt a betegek házába. Különböző hasonszenvi gyógymódokkal ápol­gatta, gyógyítgatta őket — és pedig felekezeti különb­ség nélkül. Nemcsak községbeli híveit, de a szomszédos ura­dalmakban, pusztákban lakó reformátusokat is rend­szeresen látogatta. Felesége szeretettel kísérte minden útjában. A tiszteletes asszony önfeláldozó szeretetét az alsó-baranya—-bácsi egyházmegye jegyzőkönyvei is több­ször felemlítik és külön jegyzőkönyvi köszönetek alak­jában örökítik meg. Mikor egy évvel később, 1907 derekán én is a szlavóniai misszióhoz kerültem, ő vezetett be a horvát anyakönyvezés és adminisztráczió „rejtelmeibe". Többször megfordultam gyülekezetében. Láttam, hogy abban a nagy munkában gyönge szervezetével előbb-utóbb összeroskad. Egyik istentisztelet után felkér­tem a híveket, ne engedjék meg ők maguk, hogy lel­készük minden áldott estén órák hosszant fárassza ma­gát velük. Zárják be az ajtót és ne eresszék be egy héten háromnál többször, mert „a lélek kész ugyan, de a test erőtelen" s egyszer csak felmondja a szolgálatot. De hiába volt . . . folytatta tovább. Sőt újakkal tetézte munkáját. A missziói terület rendezésénél egy német szórványt kapott: Mitroviczát. Alig tudott egy­két szót németül. Hozzálátott a német nyelvhez. Fele­sége segítségével megírta német prédikáczióit is, mert pródikáczióit' önmaga készítette. Megtanulta a gyako­ribb német énekeket is. En hamarosan elkerültem Szlavóniából. Másfelé sodort az élet. Nem volt, a ki újból és újból figyelmez­tesse, hogy hivatása mellett törékeny testére, beteges egészségi állapotáról és gyarapodó családjáról se feled­kezzék meg. Közben csak egyszer találkoztam véle, a drávántúli misszió ügyét annyira szívén viselő dunántúli püspök jubileumán, Komáromban. 0 maga is kezdte érezni, hogy az a mocsaras vidék árt amúgy is gyönge egészségének. Pályázott is egy Pest mellett levő gyülekezetbe. De melyik gyülekezet tagjai mennek le Pest mellől a Száva mellé egy lelkészt meg­hallgatni? . . . Nem írta meg, hogy egészsége rosszra fordult. A leg­utolsó levelet is felsége írta. Megírta, hogy tüdőbaja mennyire elővette. Kért, hogy írjak neki néhány vigasz­taló szót. Jól fog esni tőlem, kit annyira szeret . . . A szatmármegyei Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület tízéves jubileumának előkészületeivel voltam elfoglalva. Még mi­előtt írtam volna, a jubileum előtt való nap megjött a szomorú távirat, mely temetésre hívott. A temetés helyett itt kellett maradnom az ország másik végén — ünnep­ségeket rendezni. Csak arra értem rá, hogy néhány forró könnycseppet hullassak érte ... Mikor közeledni érezte a végét, mindig azt kívánta, vajha édes hazai földben nyugodhatnék. Mikor már sej­tette, hogy ez a vágya aligha teljesedhetik be, elővétette azt a maroknyi földet, a mit külföldre menetele előtt, 1906 október 6-án együtt kapargattunk össze az aradi

Next

/
Oldalképek
Tartalom