Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-20 / 34. szám

fokozzák, fényét emeljék, hatalmát gyarapítsák, hogy majd midőn pihentető kebelén helyet ad testünk nyugalmának, lelkünket emeljék a reménység szárnyain abba az országba, a melyről csak sejtünk, de a mely felől egy ember sem. egy egyház sem rendelkezhetik, sem úgy, hogy kinyithatná, sem úgy, hogy bezárhatná; mert az egyedül a mindenható Isten birodalmában vagyon. Az én egyházam érzi, vallja, követi ezt a hivatást. Küzdött érette erkölcsi erőkkel, hittel, tudománnyal, fegyverrel; megszenvedett érette vérrel. Mi az emberszeretet és hazaszeretet próbáját kiálltuk. Minálunk a több békességet soha sem érheti kárhoztatás; sőt azt szolgáljuk, azt ünnepeljük. A harczot nem szeretjük, de nem is félünk tőle. A seregek urának, Istenének nevében megharczoljuk a békességért bátorsággal s a diadal felől biztosak vagyunk; mert a békességért vívott harcz tanácsa, dolga „Istentől vagyon; tehát az emberek fel nem bonthatják, hogy ne láttassanak az Isten ellen tusakodni". Kérem és várom, legjobb törekvésemmel azon leszek, hogy az állam a békesség müvében segítségre jöjjön; és a felekezetközi békesség alapokmányát: az 1848. évi XX. törvényczikket minden vonatkozásában végrehajtva egyenlő és igazságos osztályt szerez gyermekei között, hogy ne legyen módja elmerülni egyiknek a gazdagságba, másiknak a nyomorúságba; mely mindkettő kárvallásra szokta vinni az erkölcsöket vagy legalább is idegenséget és keserűséget szerez a testvérek között. De maradjunk bár tovább is szegénységben, alányomott megkülönböztetésben vagy lépjünk bár be a megszolgált jólét családi otthonába: az új idők követelményeihez nevelt papi nemzedékkel, a hitélet mélyítésével, a lelki gondozás hatékony felkarolásával, a történelmi alapok megőrzésével, egyházalkotmányunknak és intézményeinknek kor- és elvszerű kiépítésével; a lelkészi és világi elem ellensúlyos érvényesülésével, az egyetemes papság varázsával; a tudománnyal, a minek levegőt, szabadságot adunk, a hittel, a mit az evangéliumból vettük; a józan erkölccsel, a mit arra építünk és a szeretettel, a mi mindennél nagyobb, hazánkat s benne egyházunkat Isten dicsőségére híven szolgálva, bátran megyünk a jövendő elé, melynek reménységét Istenbe vetjük. Ez a jövendő most várakozással néz reám. Igájától nem tartózkodom. Hozzátört az élet. Küzdelmétől nem vonogatom magam. Benne nőttem. Veszedelmeitől nem félek. Megszoktam. Töviseit, szenvedéseit elfogadom. Régi ismerősök. Csak egytől félek. A csalatkozástól. Nem a magamétól. Hiszen gyarlóságomat jól ismerem. Hanem a tietektől, a kiknek kezébe felettébb való mértéket adott felőlem a szeretet. Kettő vigasztal. Egyik, hogy mindig mindent nyilván szólottam és tettem; tehát senkit sem hitettem és áltattam magam felől. Másik, hogy, „a kik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul. Szárnyat nevelnek, mint a sasok. Futnak és nem fáradnak el; szállnak és nem lankadnak meg". Ámen. ISKOLAÜGY. Reformok a tanítóképzés körül. Semmi sem mutatja jobban a pedagógiai kérdések hullámzásának változatosságát s gazdagságát, mint az a tanítóképezdei tanterv, a melyet az 1902. évben kiadott tanterv reviziójaképen „az időközben szerzett tapasztalatok értékesítésével", a vallás- és közoktatásügyi miniszter folyó évi 78000. sz. alatt kibocsátott. A tanterv a hozzá adott tájékoztató utasítások, melyek a pedagógiai tudás műhelyének legújabb modellű készítményeivel fegyverezik fel a tanárokat, a kik a nép tanítóit vannak hivatva nemes és annyira nehéz feladatokra képesíteni. Egész oktatásügyünk sikere függ e kérdésektől, mert csak biztos alapokon lehet felépíteni nemzeti kultúránkat. Szervezeti szempontból semmi lényeges újítás nincs az új tantervben. Az élet követelései még mindig nem tudtak erőt venni, a kipróbált hagyományokon, s Eötvös öröksége még sértetlen a kezek érintésétől. A régi kereteken belül nyilvánul csak az újítás, a tanítás anyagának meghatározásában és csoportosításában, a pontosság és czélszerűség szempontjából s különösen a közlés helyesebb módszerére vonatkozólag. így pl. egészen új a német nyelv tanterve, melynél kettős a czél: első sorban odáig juttatni a tanulókat, hogy a gyakorlati élet körében magukat némileg megtudják értetni s egyszerűbb gondolatokat kitudjanak fejezni ; másodszor elérni azt, hogy a leendő tanítók foglalkozásuk körében, a pedagógiában, képesek legyenek egy-egy könnyebb czikket, munkát megérteni, az egyén továbbfejlesztése s az idegen kultúrával való érintkezés érdekében. Az első czél végett kötelezővé teszi a tanterv a direkt módszert, s így a német órákon, az első órától kezdve, tanár és tanuló németül beszél — s ez methodikai szempontból példát ad arra is a leendő tanítónak, hogy az élő nyelv, hogyan sajátítható el. Egészen más kérdés, hogy a heti 2—2 óra elégséges-e a czélra ? A gimnáziumból visz ugyan magával a tanuló a tanítóképzőbe bizonyos szókincset, de mivel a középiskolákban még csak kívánatos s nem kötelező a direkt módszer — kétszeres óraszám mellett is bizony nem értékelhető túlságos nagyra az eredmény. Attól félek, hogy e kérdés még nem volt a gyakorlatban kellőleg kipróbálva, s az eredmények messze mögötte fognak maradni a várakozásnak. Az elv pompás, azonban az óraszám mellett én kivihetetlennek tartom. Ha a német pedagógiai munkákat a pedagógia tanára eredeti nyelven olvastatná, segítségére mehetne a német tanárnak. De már mégis csak elsőbbrendű feladat a tanító szempontjából a biztos pedagógiai tudás, mint a német nyelven való olvasás.