Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-23 / 30. szám

— írja — hogy az igazságot megismertettem a néppel, mert semmit sem óhajtok melegebben, hanem mert aggály fog el, hogy nem ez a legjobb út felvilágosításukra. Mert vannak pontok, a melyek tekintetében még kételyeim vannak; némely dolgot másként és nyomatékosabban kellett volna elmondanom, másokat pedig egészen mellőztem volna, ha előre láttam volna a történendőket." Most azonban a koczka el volt vetve, a megkezdett útról nem volt többé visszatérés, s ez a körülmény az, a mely oly rendkívüli jelentőséget külcsönöz Luther most fölfedezett levelének. Nagybecsű emlékkel szaporítja ez a kézirat azoknak az ereklyéknek a sorozatát, a melyek a reformáczió négyszáz éves történetéből fennmaradtak. A wittenbergai templom régi faajtói, melyekre Luther kilenczvenöt pontozatát kiszegezte, fájdalom, már 1760-ban elhamvadtak s csak 1858-ban helyettesítettek újra érczajtókkal, a melyekre az eredeti latin szöveg fel van írva. Ugyanitt a keresztrefeszítésről látunk egy festményt, rajta Luther és Melanchthon térdelő alakjaival; míg a Drake által készített szobrok Bölcs Frigyes és Állhatatos János választófejedelmeket tüntetik fel. Fennmaradt Luther híres kilenczvenöt pontozatának egy kópiája is, meglehetős sértetlen állapotban, a zeitzi templom könyvtárában ; valamint példányait birjuk az 1517 július 1-én Albert maiuzi érsek által kibocsátott bűnbocsátó czéduláknak, — a melyek a római Szent Péter templom újjáépítése érdekében adattak ki, a melyek jövedelmének fele az érseket illette. De történeti értékben, úgy a tudomány, mint a kegyelet szempontjából bizonyára semmiben sem áll ezek mögött Luthernek most napvilágra került, V. Károly császárhoz intézett levele sem. A nevezetes történeti okmányt új tulajdonosa a német császárnak ajándékozta, a ki azt a wittembergi múzeumba helyeztette el, a nagylelkű adományozót pedig a vörös sasrenddel tüntette ki. V. S. BELFÖLD. Az énekeskönyv revíziójáról.* (A ritmus kérdése.) A fenti czím alatt e lap f. évi 19-ik számában Losonczi Lajos a ritmus kérdésével foglalkozik s czikkében a dallamok ritraizálása ellen foglal állást. Híven és lehetőleg szó szerint idézve, czikke röviden és lényegében a következő: Éneklésünknél a baj oka nem énekeinkben, hanem a vontatott szótagnyújtásban van, azért lendületesebben kell énekelnünk, a mellett nemes magyarságnak kell áthatni énekeinket. A lendületesebb, az elevenebb éneklést a ritmussal lehet elérni, de ... a ritmizálás mellőzendő, mert a mi énekeink choráloknak, egyenlő időtartamú hangokban haladó dallamoknak születtek. Mellőzendő a ritmizálás azért is, mert * E czikket már hetekkel ezelőtt kaptuk; de csak most tudtuk besorozni. Szerk. a ritmizálás megfosztja a dallamokat nemes karakterüktől, egyházi jellegüktől; már pedig a ritmusért s az általa elérhető elevenségért nem szabad feláldozni az egyenméretű éneklést s az abban megnyilvánuló erőt és mélységet. A ritmizálás egyébként is legyőzhetlen akadályokba ütközik. Engedje meg a mélyen tisztelt szerkesztő úr, s e becses lapok nagyérdemű olvasóközönsége, hogy a czikkre néhány helyreigazító, részben czáfoló megjegyzést tegyek, különösen azon téves állítás megczáfolására fektetvén a súlyt, hogy a ritmizálás megfosztja a dallamokat egyházi jellegüktől. Ez ellen a téves felfogás ellen küzdök évek óta, mint a Próbaénekeskönyv dallambizottságának volt jegyzője. A „Protestáns Zeneközlöny" 1906. évfolyamában Magyar ritmus szövegben és dallamban czím alatt 13 számon keresztül részletesen foglalkoztam a ritmizálás kérdésével. Ugyanez volt tárgya azon felolvasásnak is, melyet Ritmikus éneklés czím alatt a ref. énekvezérek egyesületi közgyűlésén Hódmezővásárhelyen tavaly tartottam. (Prot. Zeneközlöny 1910. évfolyam 19—23.) Sajnos, hogy ez a téves felfogás, csaknem minden czikkben, mely dallamainkkal foglalkozik, jelentkezik. Ez késztet arra, hogy a Losonczi czikkére, a mely különben sok egészséges gondolatot tartalmaz, s kezdetben igen jó nyomokon halad — röviden reflektáljak. Helyesen mondja czikkíró, hogy éneklésünknek főbaja a vontatott szótagnyújtásban van; de nem mutatott arra, hogy vontatott éneklésünknek a döczögős, ritmustalan szöveg az oka, s hogy azért laposodott el éneklésünk, mert közönségünk nem érzett a versben semminemű ritmikus lüktetést. A dicső emlékű Szenczi Molnár Albert a zsoltárverseket, nagyatyáink 1806-ban az új dicséretverseket nem ütemesen, hanem sormetszet és tagoltság nélkül — csak a szótagszámra s rímre ügyelve — készítették. Helyesen mondja czikkíró, hogy lendületes éneklésre kell törekednünk, hogy nemes magyarosságnak kell áthatni énekeinket. Azt is helyesen állapítja meg, hogy a lendületesebb, az elevenebb éneklést a ritmussal lehet elérni. De ebből az egyedül helyes következtetést, hogy tudniillik énekeinknek, úgy szövegét, mint dallamát magyarosan ritmikussá kell tenni, — nem vonja le. E helyett csodálatra méltó módon oda következtet, hogy a ritmizálás mellőzendő. Hogy miért mellőzendő a ritmizálás ? Arra nézve két okot hoz fel czikkíró. Egyik, hogy dallamaink egyenlő időtartamú hangokban haladó choráloknak születtek; másik, hogy a ritmizálás megfosztja a dallamokat egyházias karakterüktől. Lássuk mind a két állításnak tarthatatlanságát. Azt, hogy dallamaink egyenlő időtartamú hangokban haladó choráloknak születtek volna, nem lehet mondani. A magyar ref. énekeskönyv múltja czímű művecskémben kimutattam a 9., 21. és 22. lapokon, hogy magyar származású dicséretdallamunk van huszonöt (5., 17., 25., 26, 35., 37., 43, 61, 63, 65, 70, 72, 73, 74, 75, 76, 84„ 140, 143, 144, 162, 163, 165, 173, 179.), himnusz-féle latin dallam van nyolcz (Uram Isten