Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-15 / 3. szám

társadalmi és állami hivatást a mely őt a múltban magas, a legmagasabb p'olczra emelte. Tekintély, külső méltóság, vagyon, mind elvész, mihelyt egyházi társadalmi, állami, egyszóval kulturális hivatásának betöltésére képtelennek bizonyul. Igaza van-e? Igen. De ez az igenlő felelet kell hogy figyelmünket önmagunkra, a mi protestáns egyházunk társadalmi és állami, egyszóval kulturális hivatására ós annak betöltésére is irányítsa. Mert ne gondoljuk, hogy a tétel csak a róm. kath. egyházra nézve igaz. Igaz a protestáns egyházra nézve is! Mi, magyar protestánsok, büszkén szoktunk hivatkozni azokra a szolgálatokra, a melyeket őseink tettek a közművelődésnek, a magyar nyelvnek és nemzetnek, a magyar alkotmánynak. Erre hivatkozva nyertük meg nemcsak autonómiánkat, nemcsak a helyesen ítélni tudó hazafiak becsülését, de az újabb időkben a magyar állam igen jelentékeny anyagi támogatását is. Ezekre hivatkozva követeljük az 1848: XX. t.-cz. tökéletes végrehajtását is. A jogczím világos a múltra nézve. De világos-e a jelenre és a jövőre nézve ? ! Ott vagyunk-e, ott leszünk-e e nemzet életének minden megnyilvánulásában, nagy állami, társadalmi és kulturális problémáinak megoldásában, azzal a készséggel, hazafias, valláserkölcsi és kulturális erővel, a mellyel ott voltak őseink ?! Eletünkkel, munkálkodásunkkal bizonyítjuk-e a jelenben s bizonyítani fogjuk-e a jövőben, hogy oly nélkülözhetetlen tényező vagyunk, a melyet a magyar nemzeti állam életétől nem lehet szeparálni, s a mely méltó az állam erkölcsi és anyagi támogatására ?! Ezt forgassuk egyik tanulságul elménkben, — és ennek megfelelőleg irányítsuk egyházunk életét; mert nemcsak a magyar róm. kath., hanem a magyar protestáns egyházra nézve is igaz az, hogy a haza szolgálata adta meg egyiknek is, másiknak is a külső hatalmat, a külső tekintélu s az állam erkölcsi és amagi támogatását. „Nekiink — mondja Prohászka püspök — ezt az elvet meg kell értenünk. Ez hozott fel (helyesebben : ez tett naggyá) minket, mikor megfeleltünk neki; de ez fog össze is törni, mikor meg nem értjük s nem felelünk meg követelményeinek." Ugy látja továbbá Prohászka püspök, hogy a külső tekintély és vagyon mellett csak akkor tarthatja meg a r. kath. egyház a lelkek felptt való hatalmát, ha életének külső és belső kereteibe beviszi a krisztusi szellemet. Jól tudjuk, hogy az ő gondolata szerint ez a krisztusi szellem csak a pápán és a püspökökön átszűrődve s eközben megzavarodva ömölhet bele a r. kath. egyház életszerveibe; — de ez a körülmény nem akadályozhat bennünket a tanulság elvonásában. Vájjon az autonómia s az állam külső védelme és támogatása mellett nem szükséges-e egyházunkra nézve is, hogy a lelkek fölött való valláserkölcsi hatalmát, úgy a jelenben, mint a jövőben megőrizze? S ennek lehet-e más eszköze, mint a Krisztusnak méghamisítatlan, élő, éltető és a szeretetben munkás szelleme? De él-e úgy Krisztus szelleme egyházunk külső kereteiben és belső életfuukcziőiban, mint a hogy élnie kellene? Nem érezzük, nem látjuk-e mi is és nemcsak a rom. kath. egyház tudós püspöke, hogy ma már más az a laikus elem, a mely gondozásunkra vár, mint volt őseink idejében? Nem érezzük, nem látjuk-e, hogy kerítéseink bomladoznak s egyházunk névleges tagjait ragadja magával, a felsőbb körökben a hitetlen tudomány, az alsóbb körökben a vallástalan szoczializmus, — vagy azokat, a kik keresnek valamit, de nálunk nem találnak: a nazarenizmus, baptizmus, vagy épen a római katholiczizmus ? S orvossága miben van e bajoknak? Abban, a mit Prohászka püspök is megjelöl, de a szónak igaz, evangéliumi értelme szerint: Krisztus szellemében! Forgassuk azért ezt a tanulságot is elménkben, — és a szerint irányítsuk egyházunk életét. Mert nemcsak a külső tekintélynek és vagyonnak lehet vége, ha hivatásunkat be nem töltjük, de a lelkek felett való valláserkölcsi hatalomnak is! Ennek elvesztése pedig ítélet, nemcsak az emberek, hanem az emberek ítélője előtt is ! H. I. TÁRCZA. Magyar hangok a Kálvin-jubileumon. Claparéde Sándor: Les voix Magyares au jubilé de Calvin Genéve 1909. cz. művének előszava. A Kálvin-jubileum óta már sok hónap mult el. Az örömnapok hivatalos aktái, melyek emlékezetül szolgálnak, lezáródtak. Az előre megállapított ünnepélyeken kivül több olyan jelenetnek voltunk szemtanúi, melyeknek nem volt hivatalos jellegük, de ezért érdekeltek bennünket. Sőt némelyek nagyon is emelték ünnepünk díszét. Az 1909-diki jubileumot különösen a magyar protestánsok nagy számban való megjelenése jellemzi. Közülök sokan egyházi vagy tudományos testületek kiküldöttei voltak, mások önként jöttek, saját jószántukból hoztak áldozatot. Ez a tömeges látogatás Genf városát nem hagyta érintetlenül. Nagyon meglepett bennünket, hogy Kálvin emléke és a Kálvin-féle reformáczió olyan életerős Magyarországban. A magyar nem szeret utazni; ha különös oka nincs rá, nem örömest lépi át szép hazája határait. A legmélyebb hódolatot jelenti tehát Genf reformátora iránt ez a körülmény, hogy hitsorsosaink, nem riadva vissza a hosszú út fáradalmaitól, olyan nagy és díszes csoportban érkeztek meg. Fölötte meghatott bennünket és hálateljes örömmel szorítottunk kezet lelki testvéreinkkel, a kiket némileg már el is felejtettünk, de a kik szeretetük tüzével megmutatták azt, hogy hű testvéreink maradtak. Megjelenésükkel bizonyára szebbé tették a mi ünnepéi) iinke;. Nem csak azért, mert csoportjuk valami új, kedves ós festői volt. hanem főkép azért mert tel jes lélekké elvegyül ek a mi ünnepi főkonulásu ikba ; épesről