Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-15 / 3. szám

lépésre követték és lelkesedésükkel emelték, melynek őszintesége valóban jól esett lelkünknek. Még tovább mentek. Nyugati testvéreikkel még közvetetlenebb, még mélyebb érintkezésbe akartak jutni. Történelmi, irodalmi és művészi iilést rendeztek, hogy megmutassák nekünk, mik ők, mit hisznek és miben reménykednek. És hallván Őket, megértettük, hogy ezek a külföldiek, a reformáczió keleti gyermekei — bár fejük fölött más égboltozat ragyog — ugyanazon az iskolán mentek keresztül, mint mi, és közelebb éreztük magunkat hozzájuk, mint gyaníthattuk volna. A magyar protestánsok mindent megtettek, a mi csak tőlük tellett, hogy nyugoti testvéreikhez közeledjenek. Tartozunk nékik, de tartozunk önmagunknak is azzal, hogy törekvéseik emlékét híven megőrizzük. A jubileum beszámolója nem terjeszkedhetett ki bővebben azokra a jelenségekre, melyek a hivatalos megállapítás keretein kiviil estek. Azért is külön kiadványra volt szükség. hogy megjelöljük a magyaroknak városunkban való rövid, de annál hatásosabb tartózkodásának a nyomait. Ezt a czélt szolgálja jelen képes kis kötetünk, melyben összeszedtük mindazokat a bizonyságokat, melyeket nékünk tettek. Ezt a kiadványt annál is szükségesebbnek tartjuk, mert magyar barátaink az ünnep hangos lefolyása közben mutatkoztak be és olyan hét folyamán, melyen túl voltunk halmozva benyomásokkal és szórakozásunkban nem bírtuk őket kellő figyelemmel meghallgatni. Bizonyos tekintetben ők már meg is előztek bennünket. Nem elégedtek meg azokkal a részletes, lelkes hangon írt tudósításokkal, melyeket az ünnepély idején Genfből küldtek napilapjaiknak, hanem honfitársaik számára emlékül csinos, képekkel díszített füzetet adtak ki, mely pünkösdre jelent meg és nagy elterjedésnek örvend. Szerintünk a jubileumoknak nem az emlékeztető része az igazán fontos; mert mit ér az, ha csak pusztán emlékezetünkbe idézzük és dicsőítjük a multat, de nem merítünk belőle hasznot és okulást a jövőre nézve. Bianquis lelkész, a délafrikai Lessouto egyház kiküldötte, a jubileumon ezekkel a szavakkal kezdette beszédét: „Az a hódolat, melyet részemről és küldőim részéről Kálvinnak hozok, mintegy öntudatlan, egyszerű szavakba van foglalva, de azért mégis jelentős és biztató. Mások virágokat hoztak emlékének, én egy kévét termésünk zsengéjéből. Messze földek száraz tarlóin szedegettem és most leteszem ide, hogy jó reménységgel erősítsük lelkünket". Ezek a szép formában mondott szavak csodálatosan kifejezik azt, a mit mi gondolunk. Az 1909-diki Kálvinjubileum a letűnt nagy idők ünnepélyes fölelevenítése volt; de főkép arra szolgált, hogy alkalmat nyújtson jó reménységek fölébresztésére és nagy elhatározások formálására. Francziaország, Svájcz, Magyarország és más országok protestánsai kétségkívül sok drága és szép emléket idéztek föl együtt örvendező lélekkel a jubileumon. De mi a múltnak emléke ahhoz, a mit hivatva vagyunk megcselekedni Isten országának terjesztésére a földön, egyesült erővel, czéltudatos együttmunkálkodással, folytonos eszmecserével és egymás bátorításával! Azért is fontos, sok jóval kecsegtető kiindulási pontnak kell tekintenünk azt a tényt, hogy e jubileumi ünnepélyek közelebb hozták egymáshoz a különböző protestáns egyházakat. Ha tehát művecskénket közreadjuk, ezt nem azért tesszük, hogy egyszerűen csak megőrizzük az érdekes látogatás emlékét, hanem azért, hogy a magyar testvéreinktől nyert benyomásokat maradandóbbakká tegyük, megjelenésük hatását meghosszabbítsák és hogy szavaikat azokkal is hallassuk, a kik nem vettek részt a jubileumon. így akarjuk mi hitsorsosainkkal a viszonyt szorosabbra fűzni és erősíteni. Mi ettől a kezdődő szorosabb kapcsolattól sokat várunk és már itt-ott látjuk is gyümölcsét. A fődolog most már az, hogy egymást minél jobban megismerjük és megértsük, mert csak így munkálkodhatunk eredményesen. Magyar barátainktól nemcsak a térbeli távolság és nyelvi különbség választ el, hanem a szellemi és lelki sajátságok is. Törekedni fogunk, hogy egymás lelkét minél tökéletesebben megismerjük. A jubileum óta magyarjaink kezdik a franczia nyelvet tanulni. Mi is ejtsük módját, hogy tehetségünkhöz képest minél jobban megismerjük az ő szellemi és vallási munkáikat. Azok a beszédek, melyeket Genfben mondottak s melyek alább olvashatók, betekintést engednek az ő lelkivilágukba ós gondolkodásmódjukba. Olvasás közben rögtön megragadnak bennünket bizonyos jellemző vonásaik. Feltűnik először is minden beszédükön lángoló hazaszeretetük, mely a hősies mult idők emlékéből fakad és az ősök dicsőségéről énekel. Föltűnik költészetük, mely a magyar Alföld- és a természet világából táplálkozik, mely siratja a nemzet gyászos sorát és szabadság után sóhajtozik. Egyes beszédeiken föltűnik nagy szóbőségük, dús, keleti képzeletük, mely találó képekkel, hasonlatokkal és jelzőkkel ékeskedik. Ez a mi nyelvünkben nincs meg, azért is fordításunk csak halvány képét mutathatja az eredetinek. A magyarok szeretik hazájukat és rajongnak nyelvökért, melyet szépnek és dallamosnak tartanak. Egy ország se szült-annyi költőt és szónokot, mint az övék. A magyar alkotmányos nép. Csak egy alkotmánya van: a régi törvények és jogelvek összege ugyanis, melyek a nép és királya között létrejött szerződésből fakadtak és melyek a nép ellenőrző szerepét az ország kormányzásában mindig biztosították. Az alkotmányt az 1222-diki Arany-Bulla szentesítette, mely a mostoha idők járásán néha elhomályosodott ugyan, de azért az ország függetlenségének biztos alapját képezte. A magyar főtulajdonságai: az elevenség, tüzesség és lelkesedés. Tettre mindig kész, adott esetekben nagy erőt tud kifejteni, de néha el is lankad.