Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-28 / 22. szám

támaszok, a kiknek ereje, megbízhatósága reménységgel táplálgatott bennünket nehéz körülményeink között és az aggasztó jövő láttára! A nemzetek és a Krisztus anyaszentegyházának Ura támaszt-e helyettük másokat, hozzájuk hasonlókat ? ! imádkozzunk ezért buzgó könyörgésben, magyar hazánk és magyar református egyházunk javáért. Az előre ment nagyok példája pedig tanítson, lelkesítsen bennünket nyomdokaik követésére ! Legyen emlékezete áldott, — s legyen igaz élete tanítómesterünk! Hamar István. Csereprédikálások. A külföldi protestáns egyházaknak úgyszólván mindegyikében ismeretes és szokásos a csereprédikálások intézménye. Meggyőződtek a felől, hogy mind a gyülekezetre, mind annak lelkipásztorára nézve megbecsülhetetlen előny háramlik abból, ha a gyülekezet nem mindig egy és ugyanazt a lelkipásztort hallja vasár- ós ünnepnapokon két ízben, hanem időnkint más gyülekezetek lelkészét is hallhatja. Nálunk ilyesmi csak a legritkább esetekben fordul elő. Egy-egy ünnepélyes alkalommal, lelkészbeiktatáskor, püspöki látogatáskor, harang- vagy orgona-„szenteléskor" (helyesebben : fölavatáskor), néha-néha lelkészi értekezletkor. Ilyenkor azután meg is telik a templom. Még a „sátoros ünnepi keresztyének" alakja is föltűnik a templomban, a kiket máskor csak karácsonykor, húsvétkor, piinköstkor, meg az év utolsó napján lehet ott látni. Sőt még más vallásúak is jönnek. A mi népünk hamar ráun mindenre, még a legjobbra is, különösen ha sokszor látja vagy hallja. Szereti a változatosságot. Ezért viseltetik talán oly nagy rokonszenvvel a legátus-iuiézméwy iránt is. A nagy ünnepek előtt napokig a „légátus" a szóbeszéd tárgya. Milyen lesz ? Jobb lesz-e, mint a ki tavaly ilyenkor vagy karácsonykor itt járt? Ünnepek utánra még több tárgy akad a szóbeszédre. Napokig azt bírálgatják: dicsérik, kifogásolják ; az éleményeit mondogatják. Ha már egy legátus diák is ilyen élénkséget, érdeklődést visz be a gyülekezet életébe, mennyivel inkább teszi ezt egy idegen lelkész ? Olyanok is eljönnek ilyenkor a templomba, a kiket még nagy ünnepeken sem láthatunk ott. Már hetekkel előbb kiszivárog a híre, hogy ez meg ez a lelkész fog prédikálni. A legtöbb ember a világért se maradna el. Ha csak két-három esetben jön is egy óv leforgása alatt idegen lelkész a gyülekezetünkbe, az is valósággal élénkebb vérkeringést visz be gyülekezetünk elzsibbadt tagjaiba. S van-e gyülekezetünk, a melynek ilyen elzsibbadt, szinte élettelen tagjai ne volnának ?! Hozzuk be tehát, akár egyházmegyénként, akár egyházkerületenként a csereprédikálások rendszerét! Igazán képtelen állapot, hogy egyugyanazon városban is van több lelkészünk, a ki még sohasem prédikált a másik templomban, ha az 10 — 15 percznyire van is az övétől. Az is csak nálunk történhetik meg, hogy évtizedeken át lakik egymástól alig félórányira két jó barát lelkipásztor és soha eszükbe se jut, hogy egymás helyett prédikáljanak. Sok lelkésztársunk nem is gondol arra, hogy csereprédikácziót is lehetne tartani. Sokan meg attól tartanak, hogy elégedetlen lesz velük a gyülekezetük, ha náluknál jobb szavú kartársuk prédikáczióját hallják. Pedig van az éremnek másik oldala is. A gyülekezet gondolkodó tagjai végezetül mégis csak arra a következtetésre jutnak: derék ember a mi lelkészünk, mert íme magánál kiválóbb szónokot hozott ide közónk, tehát nem a maga szónoki tekintélyét, hanem kizárólag gyülekezetünk érdekét, lelki erősítését tartotta szem előtt. A gondolkodni tudók azt is belátják, hogy a vendég lelkész bizonyára nem a leggyöngébb, hanem a legjobb prédikácziói közül mondott el egyet s valószínűleg az sem tart mindig ilyen sikerült beszédet a gyülekezetében. Az ilyes, talán kevésbbé kecsegtető szempontok mellett vannak azonban olyanok is, a melyek határozott előnyt biztosítanának lelkipásztorainknak. Tudjuk, hogy — a külföldi szokásoktól eltérően — lelkészeinknek túlnyomó nagy többsége nem a saját prédikáczióit mondja el, hanem idegen szerzők beszédgyűjteményeiből táplálkozik. A jó skótoknál, ángliusoknál vagy hollandoknál — a mint már többször meg is történt — menten elcsapnák a papjukat, ha ilyesmi bizonyosodnék rá. Igaz, hogy azok nagyobbrészt olvassák a beszédüket, de mindig a magukét. Fölhasználják ők is a rendelkezésükre álló hatalmas beszédgyűjteményeket, beszédvázlatokat, de mindig csak az anyagot, a hasonlatot, a képet veszik át, a lelket önmaguk adják bele. Azt is tudjuk, hogy két-három évenkint újból előszedi nagyrészük a már elmondott beszédeket és némi átalakítással, esetleg a nélkül is, újból előadja. E mellett azonban közbe-közbe mindig írnak újabb beszédeket is. Nálunk ezen a téren még nagy reformokra van szükség. De egyik-másik esetben védelmére is kell kelnünk lelkészeinknek. Egyes időszakokban gyors egymásutánban annyi beszédet kell tartaniok, hogy nem írhatnak mindig újat. így van ez karácsony táján, a mikor gyors egymásutánban az istentiszteletek egész halmaza következik: a karácsony előtti és utáni vasárnap négy beszéddel, karácsony két napja négy beszéddel, egy-két úrvacsorai beszéddel, év utolsó napján hálaadó istentisztelet, év első napján ismét két beszéd, utána való vasárnap ismét kettő. íme, rövid két hét alatt nem kevesebb, mint 13 -14 beszédet kell tartaniok, nem is számítva a betegek úrvacsoráztatását és a közbeeső temetéseket, Még a leglelkiismeretesebb és legönállóbb lelkész sem írhat — különösen kezdetben — ezek mindegyikére önálló beszédet.* Mily fontos szerepe lenne a csereprédikálásoknak v * A jó skótok pl. nem is juthatnak ilyen nehéz Jiélyzetbe, mert azok az egyetlenegy vasárnapon kívül semmi napot nem ünnepelnek !