Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-28 / 22. szám

Báró BÁNFFY DEZSŐ. 1843-1911. Május 24-én virradóra nagy, pótolhatatlan veszteség érte a hazát s abban az egyetemes református egyházat, és az erdélyi egyházkerületet. Ráró Bánffy Dezső, a nagy államférfiú, az erdélyi egyházkerület főgondnoka, az egyetemes konvent világi elnöke, három hónapi súlyos betegség után visszaadta lelkét Alkotójának. Erős, hatalmas egyéniséget vesztettünk el benne, akár a politikai, akár a társadalmi, akár az egyházi élet terén kifejtett működését tekintjük. Úgy állott ő minden tekintetbén kortársai között, mint a százados tölgy az erdő újabb, csenevész fái között. S hogy kidőlt köziilök, helyén oly üresség támadt, a mit hosszú idők fejlődése sem képes kitölteni. Volt benne valami, mind markáns külső alakját, mind erőteljes, akadályokat nem ismerő, a hazafiúi és vallásos érzésben meg nem alkuvó belső énjét tekintve, a mi kiemelte kortársai közül s inkább a viharos nemzeti és egyházi mult 16—17. századbeli hatalmas alakjaihoz, mintsem a mai csenevész kor gyenge fiaihoz tette hasonlóvá. Államférfiúi és politikai közéleti szereplésének jellemzése nem a mi föladatunk. Csak azt kell megállapítanunk, hogy mint államférfiú és közéleti politikus is oly markáns egyéniséget mutatott föl, a melyhez foghatót az újabb időkben nem ismerünk. Örökölte ősei erős, nemzedékeken át edződött nemzeti érzését, hatalmas erélyét, vas kezét, s lobogott benne a magyar nemzeti állam, a magyar nemzeti hegemónia kiépítésére való törekvés lángja, oly elemi erővel, a mely az égetéstől, a megsemmisítéstől sem riadt vissza, ha azt hazája, magyar nemzete érdekében valónak látta. Politikai pártállását nem egyszer változtatta; nem egyszer került ellentétbe a saját korábbi politikájával; de nem szégyelte bevallani tévedéseit, s egy dologban érinthetetlen ember maradt még ellenfeleivel szemben is: magyar nemzeti érzésének tisztaságában, őszinteségében. Rár az újabb idők politikai átalakulásai csaknem párt nélkül hagyták, de hatalmas egyénisége egymagában is fölért egy párt tekintélyével, s tettekkel való tényező maradt még elszigeteltségében is. Minket inkább az a nagy veszteség érint közvetlen közelről, a mely elhunytával közegyházunkat érte. Mint az erdélyi egyházkerület főgondnoka és az egyetemes konvent világi elnöke, úgy állott előttünk, mint az egyházat védő régi erdélyi fejedelmek és hatalmas világi patrónusok leszármazottja, szinte talán utolsó képviselője. Vallásossága, egyháziassága elválaszthatatlanul össze volt forrva erős nemzeti érzésével és magyar fajszeretetével. Úgy, hogy szinte azt mondhatjuk, hogy református hitéhez, egyházához azért ragaszkodott oly erősen s kész volt annak érdekeit szolgálni a legnagyobb odaadással, mert benne a magyar nemzeti államnak, a magyar faji szupremácziának olyan tényezőjét látta, a melyhez fogható alig van a nemzeti élet korporácziói között. Mint kerülete főgondnoka, fáradságot nem ismerő buzgalommal igyekezett erősíteni egyházában és egyháza által a magyarságot, s teljes odaadással dolgozott azon, hogy az erdélyi ref. egyházkerületben, annak gyülekezeteiben, iskoláiban és minden intézményében bevehetetlen, sőt hódításra képes várát építse ki a nemzetiségek által fenyegetett erdélyi magyarságnak. Mint konvent! és zsinati elnök, azonkívül, hogy a legenergikusabban rendet tudott tartani, a legerősebb védője volt az egyházi és iskolai autonómiának s a leghatározottabb elitélője az antiliberális egyház- és iskolapolitikának és a történeti magyar egyházak békességét feldulással fenyegető ultramontán reakcziónak. Egyházunk vezető férfiai közül ő volt a legelső, a ki 1902. novemberében tartott kerületi közgyűlési megnyitó beszédében nyíltan és megrázó erővel mutatott reá az ultramontán reakczió nemzeti és egyházi veszedelmeire s hirdette az azok ellen való küzdelem szükségességét. Ugyancsak ő volt vezető férfiaink között az, a ki nemcsak látta és érezte az egyház és iskolák államsegélyezése módjának az autonómiát nyirbáló és az egyházat és az iskolákat az államtól í'iiggő helyzetbe hozó természetét, de e felett való szomorú érzéseinek nyiltan is kifejezést adott. Fájt egyenes, szabadságot szerető magyar lelkének látni azt, hogy a magyarságnak és a magyar önállóságnak a protestáns egyházak és iskolák autonómiájában az ősök által megépített erős vára omladozik és bomladozik az utódok kezelése alatt ; de a lejtőn megindult lavinát már az ő hatalmas ereje sem tarthatta fel, legfeljebb a legóvatosabb védekezésre szoríthatta. Nevéhez s emlékéhez fűződik az amerikai magyar ref. egyházi misszió szervezése és az amerikai magyar ref. egyházmegye megalakítása is, a miben az egy házias érzés mellett hatalmas erővel dolgozott a magyar nemzeti érzés, az idegenbe sodródott magyar reformátusoknak a magyar nemzet számára való megtartása is. A hogy ezt a dolgot keresztülvitte s szinte egymaga kezelte, nem egyszer kifogásoltuk a belső hitélet és az amerikai testvéregyházak szempontjából; egyet azonban mindenkor elismertünk és holta után is elismerünk, és ez az, hogy a magyarság érdekében tiszteletreméltó és hatalmas volt konczepcziója és annak keresztülvitele. Mindez azonban s vele együtt Ő maga is — fájdalom ! — már a múlté. Öt már nem mi itéljiik meg, hanem az Ítéletnek Ura. Mi csak mély fájdalommal, egyházunk jövője felett való aggodalommal tekintünk frissen domborodó sírjára s őszinte fájdalommal kesergünk gyászos elmúlása felett, épen akkor, a mikor a legközelebbi jövő kialakulásában oly nagy szükségünk lett volna az ő nagy tudására, erős alkotmányos érzésére és törhetetlen magyarságára I Halnak, halnak egyre halnak szine, java a magyarnak ! Egymásután dőlnek ki egyházunk mellől a hatalmas