Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-07 / 19. szám

Az énekeskönyv revíziójáról. Legutóbbi zsinatunk óta gyakran kerül napirendre ónekeskönyvünk átdolgozásának kérdése. A minden vonalon tapasztalható forrongás ide is elhatott. Hallottunk véleményeket szöveg ós dallam revíziójáról, olvastunk zsoltárátiratokat, mint kísérleteit, előfutárait az új énekeskönyvnek. Én ezen elsőrangú fontosságú kérdésben — mellőzve a szöveg költői átdolgozásának ügyét — a dallamnak sokak állal sürgetett rithmizálásához fűzöm megjegyzéseimet. Mindjárt kijelentem, hogy énekeskönyvünk dallamainak rithmizálását szükségtelennek és lehetetlennek tartom. A tétel talán merészen hangzik, mert füleink megszokták az ellenkezőnek hangoztatását. Énekeinkben, mint minden vocalzenében, a szöveg és dallam szerves összefüggésben állanak. A rithmizálás kérdését tehát először a szöveggel való kapcsolatában kell megvilágítanunk. A dallamok rithmizálásánál nemcsak az lenne az egyedüli szempont, hogy aesthetikailag szépet alkossunk : nemes magyarosságnak kellene áthatni az egész művet, hogy könnyen férkőzzék a magyar szívekhez. A magyar prosodia végtelen gazdag. Csak egy pillantást kell vetnünk népdalaink melódiáira: mily végtelen változatossága a rithmikai formáknak! Mily gazdag tárháza a szellemességnek, ötletességnek ! Egy kész szöveg zenósítésénél a legdúsabb rithmika áll a zeneszerző rendelkezésére. Erkel Ferencz Hunyadi Lászlójában még a páratlan iitemnemben (3

/4

, 6

/s) ír

t

részletek is magyar levegőt árasztanak. De egészen más a helyzet ott, hol egy adott szöveget s a hozzá chorodikus formában már megírt és készenlévő dallamot kell rithmizálva összeegyeztetni. Az ember keze, illetve rithmizáló fantáziája az adott szöveg és adott dallam által annyira bilincsekbe veretett, hogy művészi becsüt nem alkothat. Az új ruha, a rithmus érdekében majd a zenei gondolaton, majd a szöveg szépségein kellene erőszakot tennie. De tegyük fel, hogy egy szerencsés kéznek mégis sikerül egy zsoltár első strófájában szöveget, dallamot és rithmust összeegyeztetni. Mi történik a második, harmadik stb. strófákkal és az ugyanazon dallamra énekelendő más szövegekkel? Mert a különböző versszakokban a hosszú és rövid szótagok viszonya ismét ós ismét más helyzetet mutat, következőleg más rithmust követel. Vagy minden strófához külön-külön rithmikai képletet ír elő ? De akkor meg hol van az a gyülekezet, mely rajtuk eligazodik, s azokat használni tudja? Ha pedig a zeneszerző által már rithmizált első strófához kell igazodnia a költőnek a többi strófák átdolgozásánál, akkor a poetai vena igazán procrustesi ágyba szoritódik, az egyházi énekszövegben annyira fontos fenség és áhitat szabadon fel nem buzoghat s a költő munkája időmértéket keresgélő versfaragássá alacsonyul. íme tehát formai nehézségek miatt is legyőzhetetlen akadályokba ütközik a rithmizálás. Még döntőbb súllyal szól ellene a tartalmi szempont. A komoly egyházi ének typikus megjelenési formája a choral.* És míg a műének, az ellenpontos ós több szólamú formák nem nélkülözhetik a rithmikus tagoltságot, addig a gyülekezeti közénekben, a zsoltárokban, a dicséretekben megnyilatkozó fenséges erőnek, mély áhítatnak és komolyságnak nincs hívebb kifejezője, mint a choral nemes egyszerűsége. A zene nagymesterei, korszakot alkotó héroszai is, — mikor a hit szárnyalását, az isteni hatalom és kegyelem fenségét illusztrálták, — még drámai zeneműveikben is ismét és ismét a choralikus formához folyamodtak. Mendelssohn „Elias"-ának (Der Herr ist Grott), Wagner „Tannháuser'-jének (Pilgerchor) stb. hatalmas choraljai igazán remekei a vallásos áhítatnak. Távolról sem vádolom plagiummal Bizet-1, a „Carmen „ geniális szerzőjét, de tény, hogy az említett dalműben a IV. felv. Allegro Moderato-ja feltűnő rokonságot mutat a XII. zsoltárral, sőt művészi körmondatának utótétele hangról-hangra egyezik a zsoltár utolsó sorával. És ugyanaz a melódia, mely a zsoltárban fenséges erő és nyugalom: Bizetnél — persze rithmizálva — izzó szerelmi ária. Ne gondoljuk tehát, hogy a rithmizált zsoltár majd örökli eredetijének nemes tulajdonságait! Ha változtatjuk a formát, változik a benne foglalt tartalom is. A rithmusért s az általa elért mesterkélt elevenségért fel kell áldoznunk az erőt és mélységet, megmásítjuk az ihletett lelkek eredeti gondolatait. Megnyilatkozhatik az istenes érzület könnyedebb, rithmikus formában is. Ha szöveg és dallam egyszerre így született, akkor így hű kifejezője a szerző érzéseinek. De a mi énekeink choraloknok születtek, csakis így kifejezői és bennünk is felébresztői annak az ihletett hangulatnak, mely őket szülte. így nőttek hozzá szíveinkhez, így összekötő kapcsai a múltnak és jelennek! Kihagyhatjuk új énekeskönyvünkből az úgysem használt darabokat, ezek helyét pótolhatjuk rithmikusan született -— s a mi fő, — lelkiismeretes gondossággal megválogatott énekekkel, élénkíthetjük istentiszteletünket karénekekkel, (erről bővebben más alkalommal), de ezeket a hatalmas himnuszokat ne fosszuk meg nemes karakterüktől. (Elrettentő például próbáljuk csak rithmizálni a XC. zsoltárt, vagy a 37. dicséretet.) Mindez nem azt jelenti, hogy egyházunk énekügye semmi kívánni valót sem hagy maga után. Az az unalmas vontatott szótagnyujtás, mely kimeríti a tüdőt és elsikkasztja a dallamot, valóban nem nevezhető éneklésnek. De a baj oka nem az énekekben keresendő, — azok értékesek, hatalmasak, — hanem az éneklésben. Nem énekeinket kell tehát reformálnunk, hanem énekelésünket! Ontudatosabban, lendületesebben kell énekelnünk! És itt igazán nem a magyar nép zenei intelligentiáján múlik * Choral: egyenlő időtartamú hangokban haladó dallam.