Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-04-02 / 14. szám

Mint püspöknek, tekintve hivataloskodása rövid idejét, nem fűződhetnek nevéhez nagy alkotások. Pedig, a hogy a kezdet mutatja, voltak nagy gondolatai és volt lelkében erő is azok megvalósítására. Mindenesetre érdemei közé kell feljegyeznünk kerülete délvidéki részeiben végzett egyházlátogatását és az ott, idegen elemek között küzdő reformátusságnak hitben ós hazafiasságban való megerősítését. Azt a komoly és lelkes küzdelmet, a melyet kerülete felekezeti népiskoláinak megtartása érdekében indított, s azt az őszinte lelkesedést és buzgalmat, a mellyel a debreczeni egyetem és a lelkészárvák Kálvineuma ügyét felkarolta. Ha mindazt, a mi lelkében élt s a mit megkezdett, nem tudta megvalósítani : nem rajta, hanem az örök isteni végzésen múlott, a mely életét, munkáját az elért határig szabta meg 1 De ha mint püspök nem tehette is nevét nagy alkotásokkal maradandóvá, — maradandóvá tette azok emlékezetében, a kik a keresztyén hit és erkölcs rendszerbe foglalt igazságait tőle ismerték meg a tanári kathedrán, s a kik e hitnek gyakorlatilag megvilágosító, megerősítő és újjászülő erejét leikökbe vették a templomi kathedráról és a buzgó lelkipásztori gondviselés körében! Elete, munkálkodása rövidre volt kiszabva. De ez az élet a Krisztus által az Istenben való élet, — az a munkálkodás az Úr szőlejében való hív munkálkodás vala! Lelke hű sáfárként állhatott meg mennyei Ura előtt, s hisszük, hogy hallotta ott a biztató szavakat: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe!" Ez örömbe való bevétetés volt nemes lelke vágya. Hitünk szerént e vágy teljesedésbe ment, előbb, mint mi, — előbb, mint ő maga gondolta. Felette ne sajnálkozzunk ! 0 megnyerte, a mit kívánt! Sajnálkozzunk azok felett, a kiket árván hagyott, — s sajnálkozzunk kerülete s magyar ref. egyházunk felett, a kiknek egy erős oszlopa dőlt ki az ő elhunytával! De mindenek felett higyjünk és bízzunk mennyei Atyánknak, Őket is, minket is megtartó és megsegélő kegyelmében 1 Legyen lelke boldog ott fenn az örömben! S legyen emlékezete áldott itt lenn miközöttünk! _____ H. I. Soli Deo Glória! — Halotti imádság dr. Erőss Lajos püspök felett. 1911. inárczius 28-án a debreczeni nagytemplomban mondotta Kiss Ferencz. — Egyedül Istené a dicsőség 1 Ámen. Innen, dicsőséged földi hajlékából, ama sötét koporsó mellől, melynek kora halottja dicsőségedet hirdette messze határoknak, fájó szívvel, elborult lélekkel beszéljük a te dicsőségedet örök Isten, dicsőségnek Ura! Tied a föld, az ég; dicsőséged sugá.rzik a napban, a boldogságban, az omló könnyekben; dicsőséged fénye csillog a tavasz virágán s a kietlen tél szálló hópelyhein. Dicsőségedtől fénylett meg a teremtés hajnala, s dicsőséged sugározza be egykor amaz új eget és földet. E világ a te dicsőséged kijelentése, s Krisztus a te örök dicsőséged! Embernek, porból lettnek, bűn rabjának minden dicsősége délibáb játéka, mely csak napsütésen, szerencse verőfényén színlik; éjszakára, bánat idejére nincs állandósága ; egy közössége van Veled Uram: Krisztus; benne dicsőül meg minden emberi szándék, törekvés, jutalom; keresztje alatt fakad a bűnbocsánat, érdeméből az üdvösség, s töviskoronájáról tűz le az örökélet dicsősége. Ha örömben dobban meg szivünk s jóságos kezed áldást áldásra ád; ha óhajtott czélunk távol ködén biztos odaérés reménye villan át; ha közjóra buzgó indulataink árja alkotások révében pihen el, ha életünk kopár ágát szívnyugalom, lelki béke, családi boldogság virágaival hinted, a Veled megtelt szív hálája könnyekben csordul ki s lelki vidámság szárnyain csattog Feléd a zsoltár: tied a dicsőség Uram! E dicsőségedet zengjük itt, e koporsónál is. Nem a bírás boldogító tudatával többé, de az emlékezés szelíd érzéseivel. . . . Embert, egészet adtál benne nekünk, ki tudásával világított, jóságával melegített, tiszta, szeplőtelen életével jobbított, erejével, munkahevével épített, kötelességtudásával példát adott, a te félelmeddel Krisztushoz vonzott: tiéd a dicsőség Uram! A híven küzdőt, választottadat megsegítéd küzdelmes pályáján; erőről erőre vitted, szűk munkakörét ldszélesítéd, kicsiny patak téveteg indulását hatalmas folyammá mélyítéd, vezérhelyre állítád a munkára mindig készet, hogy nagy lelkének, nagy szívének Te adtad fényével ezereknek legyen irányítója itt alant, útmutatója fel Krisztushoz: tiéd a dicsőség Uram! Boldog családi élet hímes mezején jóságod vezette, s mikor tépett lelke törött sóhajival borult első nagy szerelnie omladékaira, irgalmad kivirágoztatta ismét a lombtalan ágát s kipótolá fénylő nyárral — immár bús özvegye mondhatatlan gyöngédsége az elveszett tavaszt: tied a dicsőség Uram ! S ha haragod szelétől megremeg a föld sarka s sújtó villámod porba ontja, mi előttünk nagy, szép és kedves; ha irtó jég a kenyérnek botját, késő dér a gyümölcs reményét, ellenkező idő hű munkánk sikerét, enyészet fuvalma éltünk boldogságát szempillantás alatt semmivé teszi; ha kezed súlya lever a porba, vonagló szívünk a makacs ajkat megtörve, a rémület, a kétség, á bánat óráin is Feléd dobog: tiéd a dicsőség Uram! ... Vihar támadt most is, nem sejtett táj felől, e Libanon czédrusa derékban ketté tört; földindulás moraja zúgott fel, nem is várt időben s a hegyen épített város összedőlt; búsulásod szele megrázta Sionunk oszlopait s elesett a mi fejünknek koronája, — s rebegő ajakkal bár, de valljuk alázatos hittel: tiéd a dicsőség Uram! Könyörtelen kézzel tépte szót a halál az aranyszálakat, melyek a hü férjet gyöngéd hitveséhez, a mély szívű apát árva