Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-04-02 / 14. szám

gyermekéhez, az odaadó testvért a jó testvérhez, a példaszerűen hív barátot rajta lelkük hevével csüggő barátihoz fűzték s borult bánat éjszakája boldog együttélés tarlott mezejére: mi szívünkben a vesztés gyötrő fájdalmával, de az élet Fejedelmére nézve, valljuk örök reménységgel: tiéd a dicsőség Uram ! Megdöbben lelkünk e szomorú múláson, átremegteti szivünket a jövőjéhez fűzött sok remény kora eltűnése; mégsem sírni jöttünk bús koporsójához, hiszen ott van ő már Nálad, a legjobb helyen, hanem fölemelkedni Hozzád, idők Ura, föl magasztosultságot venni lelkünknek az életből, mely apostoli őstiszta erkölcseivel, egyszerű kálvini formáival, önemésztő kötelességteljesítésével, Előtted való mély alázatosságával még ellobbanásában is tanít: tiéd a dicsőség Uram! Nagynak, nemesnek, prófétának látták őt rátapadó szemeink, mégsem dicsérni jöttünk hiú, üres szóval múló földi árnyat, hanem imádni te nagy jóságodat, mely a Krisztusban újjászületett ember lelkülete s cselekedetei által e vallástételre kényszerít: tiéd a dicsőség Uram ! A parányi fűszál, a temérdek világ, az ébredő élet s a húnyó szemsugár, siker verőfénye s a kínzó csalódás, czélhoz jutott élet s czéltalan vergődés, poklok izzó kínja s glória az égen : mind dicsőségedet hirdeti. Adjad, óh adjad nekünk Uram a te dicsőségedet, szomjú lelkünk vágyik elmerülni benne, nem miérettünk, kárhozat eljegyzettjeiért: Urunkért, Megváltónkért, értünk omlott vére drága érdeméért! S míg e dicsőségre méltóztatnál, kísérje édes Gondviselésed íöldi utainkat. Adj a pásztor nélkül maradt egyházkerületnek kedved szerinti vezetőket, a vezetőkbe szeretetnek, igazságnak, bölcseségnek, mindnyájunkba istenfélelemnek, Krisztus követésének lelkét: mert tied az ország! Szakítsd szét a síró hitves, gyermek, testvér, rokonok, barátok, tisztelők szemén, lelkén borongó felhőket, melyek őket tőle s Tőled elválasztják; jóságos kezed törölje le a könnyeket, Lelked ereje némítsa el a sóhajokat, Krisztus tudomanya vigasztalás balzsamával gyógyítsa be a fájó sebeket: mert tiéd a hatalom! Hű szolgád e földön fáradhatatlan testének adj csendes nyugalmat az óhajtotta földben; megváltottad lelkének adj részt az ég dicsőségéből: mert földön, menyen tied a dicsőség mindörökké ! Ámen. Egy igazi kálvinista temetés. Fájdalom, oly ritkán van benne részünk, hogy vezetőczikket lehet, sőt kell róla írnunk. Temetéseink annyira kivetkőztek igazi kálvinista jellegükből, hogy emberdicsőítésnek, emberistenítésnek, mindennek lehet őket is nevezni, csak az élet és halál Urának sújtó keze előtt alázattal meghajoló lelkek végtisztességtevésónek nem I Lelkipásztorainkra nézve a legkínosabbak a temetések ilyetén elfajulásai. A gyászoló családokhoz tartozók elvárják tőlük, hogy valóságos eszményképekként beszéljenek az elköltözöttekről. A lelkész sokszor szentül meg van győződve, hogy az elhunyt erkölcstelen életet ólt, iszákos volt, földúlta családi tűzhelyét, könyörtelen, szívtelen volt a szegényekkel, elhagyatottakkal szemben, mégis mint igazi mintaképről, a legjobb férjről, a legjobb szívű emberről kell néki beszélnie. Mindenki meg van győződve ezeknek a valótlanságáról, mégis jaj lenne annak a lelkésznek, ha az igazságot merészelné megmondani 1 S ezt a valótlanságot nem is egyszer, de a legtöbb helyütt háromszor is el kell mondania szegénynek: először a háznál, másodszor a templomban, harmadszor a sírnál. S jaj néki, ha mindhárom helyen végig nem ríkatja az atyafiságot! S még inkább jaj, ha a búcsúztatónál, temetési szertartásaink emez igazi szörnyszülötténél, az atyafiság és az ismerősök valamelyik tagját valahogyan kihagyja vagy rosszul találja a nevét kimondani I Az elhunyt hozzátartozói órákig tartó nagy családi tanácsot tartanak, nehogy az egyik hetedíziglen való atyafi, koma, szomszéd vagy a korcsmáros kimaradjon a búcsúztatóból. Azután a nagy árkus papirt viszik a szegény lelkészhez vagy énekvezérhez, azok azután betűzhetik órák hosszant és faraghatják sok helyütt a rigmusokat. Mesésen meg is fizetnek érte : húsz fillért vagy még talán többet is adnak egy-egy strófáért! Ha szegények, a beszéd elmaradhat, de a búcsúztató a világért sem í Néhány „vakmerő újító" elég merész volt a búcsúztatók elhagyása érdekében síkraszállani. Elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy a temetésen nem a halottról, hanem Istenről beszéljenek. Keservesen meglakoltak érte. Tengernyi sok kellemetlenkedés után végre is nagyrészt nékik kellett engedniök vagy — elmenniök. Ilyen szomorú állapotok közepette s az egyházunkat legutóbb ért nagy gyász éjszakájában, mint valami izzó fénysugár, mint valami hatalmas égzengés, úgy ötlött szemünkbe, úgy hangzott fülünkbe a tiszántúli egyházkerület váratlanul elhunyt, sokra hivatott püspökének temetési végrendelkezése. „Temetésem a lehető legegyszerűbb legyen — írja. Mondjon fölöttem egy tíz perczig tartó imádságot a debreczeni nagytemplomban a püspökladányi református lelkész {de imádság legyen az a nagy Istenhez s ne afféle okoskodás, a minővel egy idő óta szemkáprázatba ejtik az embereket!) Több és másféle beszédet nem akarok. Gyászruhát és divatos fátyolokat én érettem senki egy pillanatig se viseljen; hasztalan koszorúkra ne költsön. így legyen! Ez az akaratom és mindenkitől elvárom, hogy azt tiszteletben tartsák ! A Szentháromság egy Isten nagy nevében." Csak egy igazi kálvinista lélek tud ilyen végrendelkezést írni. A hitnek micsoda fönséges ereje, az Isten mindenhatóságának s azzal szemben az emberi külsőségek hiábavalóságának mily ellenállhatatlan erejű tudata