Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-03-12 / 11. szám

172 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 11. száui. II. Bécs 1762. junius 2. A tudva levő dolog eránt való modot, az Ur igen böltseu gondolta; magam is sokkal jobban szeretem, hogy ha leszen valami emlékezet eránta, olly formán essen, mintha hírem sem volna benne. Az igaz, sokat hánytam vetettem az elmemet eránta, ki nyilatkoztassam és ezen dolog eránt való gondolatomat, mellyet azon veletlen casus hozott elmémre, vagy nem ? lévén sok okok, a mellyek ellenzették. De egy felől dolgaimnak circumstantiai ösztönözvén, más felől pedig, az alkalmatosság mint egy maga invitálván : utoljára tsak elszántam magamat, hogy avagy tsak az Urnák bejelentem, egyszersmind eránta való opinióját alázatossan kikérvén: olly magam elmém megállításával, hogy akar hellybe liadja az Ur, akar ne, mind a kettőt alazattossan megköszönnyem ; mint az Urtul mind az kettőt jó végbűi s az én javamra gondoltat és tanátslottat. Mert az illyetén casusba az ember, nem alkalmatos arra, hogy magának tanatsot tudhasson adni: kivált a midőn gondolatinak első aestusatol elragadtatik. Ez, amellyet, az minapi levelemből ki hagytam, majd leg hathatósabb ösztönöm volt, hogy mind szegény boldogult Atyám, mind még néhai Szőnyi Superintendens Nagy Atyáp is, mint egy Isten ditsősségére s annak előbb mozdittasára szantanak vólt: azt pedig, sem papság, sem más azzal connexióba lévő hivatal által, egyebek ellen állván, sem vocatiomat legkisebbet is ezekre nem erezvén, mind eddig el nem erhettem. Ezen alkalmatosság elő adódván pedig, úgy tettzett, hogy talán hibázok, hogyha, avagy tsak valamelly kevés próbát is nem teszek magam részérül: a többit Isten jó tettszesere bizván; ugy gondolkodván nem de ez é az a vég, amellynek elérésére az Isteni gondviselés, eddig superalt olly sok szövevenyes utakon kivánt vezetni, söt külső országokrul is ide mint egy vissza hozni. Ennek illy hosszas elől adása tartok tőle, hogy unalmassan is esik az Urnák, s azért hagytam ki az elsőbb levelemből kész akarattal: mindazonaltal most tsak ugyan mint egy magam mentésére fel akartam tenni, hogy ezen gondolat fundamentomanak valami haszontalan nagyra való vágyódást ne gondoljon az Ur bennem. Akartam ez altal magamat mintegy magam lelkem esmereti előtt menté tenni, hogy tsak ugyan az alkalmatossagra figyelmeztem. Ágens Drozdik Uram altal ezen dologban tejendő passus eránt való tanáttsát az Urnák alazatossan köszönöm. Gondolkozom eránta, ha tegyek e próbát vagyne ? de mivel, valami akadálja történhetik az Urnák, amelly azon terminuson való megjelenését meg gatolhatja, s következesképpen az magában ugy is elegendő nem volna: ugy gondoltam, hogy tsak el hagyom ; ne talán, in illo casu, tsak gyalázatom következne belőle, mintha ő kegyelme altal kívántam volna magamat insinualni. így pedig ha az Ur el találna maradni azon alkalmatosságrul, ez is halgatásba marad : az Ur pedig maga meg jelenésével olly böltsen fogja intézhetni a dolgot, hogy akar hatra, akar vakra forduljon a kotzka, gyalázatom nélkül essen. Külömben is alig hiszem, hogy nyomorult nevem azon consultatioba elöl ne forduljon, mivel az Urnák Consiliarius Darvas Jósef Uramnak parantsolattyára Szathmári Pál Uramtul itt végére kellett mennem, ha vallyon nem vólna e kedve azon hivatal fel vallalására s arról az Urat informálnom; ki ugyan vilagossan ki mentette magat. Ugyan egyszersmind kellett az Urat, Ag. Füri Uram erant is candide és genuine informálnom mindenekről valamelly ékről az Ur kívánta: mellyet meg tselekedni el sem is mulattam, meg pedig amint illeti, minden legkissebb interessentia nelkiil és candide. Ennek felette nemelly okokkal alkalmatossagot adtam, azon kérdésnek is excussiójára, hasznosabb é tovább is egy Ágens által fojtatni mind a két ország részérül való Religiobeli dolgokat, vagy előmenetelesebb kettő által: mellyről már az Úrhoz irt levelemben is emlekeztem volt. Az után pedig Szathmári Pál Urammal beszélgetvén és elöl hozván azon s más okokat; kénszeritett, hogy tennék felölök az Úrhoz Consiliárius Uramhoz irando levelemben emlekezetet, mert meg erdemlene a dolog, hogy excutialtassék. Fűzi Uram eránt azzal concludaltam informatiomat, hogy ha tsak ugyan tovább is ugy tettszik a Tettes Patronatusnak, hogy a dolgok egy Ágens altal follyanak, sem közelebb hozzá, sem erdemesebb ő kegyelménél nintsen: de ha kellő fog lenni, szerentse ha az Erdélyi statusok nem fogják ő kegyelmét requirálni. Sőt az Urnák Domokos Uramnak is kellett irnom nemelly dolgokrul. De hogy a dologra viszsza mennyek: alig fog elmúlni nevem emlékezet nélkül, melly alkalmatossagot szolgáltathat az Ur altal lejendő projectalásomra. Ha nemességem fordulna kérdésbe: az az Ur előtt tudva való, de minden megkivantató órába is, legitimálható. Ami pedig ezen dologban való gyakorlatlanságomat s esmeretlensegemet illeti; az akarkiben is meg fog eleinten lenni; még Füri Uramban is, mert a Magyar Cancellárian soha sem agait. Törvényes dolgok ritkán fordulnak elől, s akkor is olly tellyes informatioval, hogy ha tsak kevés gyakorlata leszen is az embernek, végbe tudja vinni, s in illo casu impendalna is magat. A sok reso.utiokkal több baj lenne, mig az ember maga előtt őket esmeretessé tenné; de azokkal, akarki legyen, szinte annyi dolga leszen, minthogy akinek reájok szüksége nincsen, keveset törődik erántok. Mindezekkel mindazonáltal sem senkinek praeiudicalni nem kívánok, sem hogy a dologot az Ur igen urgealja nem akarom; hanem amint a maga bölts Ítéleti szerént helyesnek láttya. Mert én magam is Lelki esmerettem járónak tartom és Isten tavoztassa tőlem, hogy nálamnal érdemesebb felett kivánnyam. Sőt azon fogok örülni tulajdon magam is, ha ollyan leend. Közli: Molnár János.