Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-03-12 / 11. szám

173 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 11. száui. NEKROLOG. ÖZV. TÖRÖK PÁLNÉ SZÜL. ALNUTT RÁKHEL A régi, nagy időknek utolsó tagja is kiköltözött a budapesti ref. egyház Kálvin-téri épületéből, özv. Török Pálné, szül. Alnutt Rákhellel f. hó 4-én. Az épület felett kongatja már a halálharangot a haladó idő, hogy újabbat, fényesebbet emeljen helyébe. Veteres migrate coloni 1 hangzik már a figyelmeztetés, s mintha csak megértette volna azt Alnutt Rákhel nemes lelke, itt hagyta porhüvelyét, itt a pusztulásra szánt régi épületet s elköltözött azokhoz, a kik annak egykor lakói valának, de már előre mentek egy más hazába, hogy ott várják meg őt, a régi nagy, nemes időknek utolsó képviselőjét. Elment, elköltözött. Mit is keresett volna ő abban az elkészülendő új, diszes épületben. Ö, a ki úgy egybe volt forrva a régivel, annak egyszerűségével, de nagy emlékeivel?! 1844. február 14-dike, a nagy emlékű Török Pállal történt egybekelése óta volt lakója a Kálvin-téri épületnek, s szemlélője, részese annak a történetnek, a melyet annak lakói átéltek, vagy jobban mondva: csináltak. A mikor abba a házba beköltözött, szomorú, elhagyatott volt annak az állapota, hasonló az egész budapesti egyházéhoz. A még 1802/4-ben emelt, egyemeletes épület, a mely még nem volt kiegészítve az Oroszlánutczai szárnnyal s nem volt összeépítve a templommal, az 1838-diki nagy árvíz által inegrongáltatva, csaknem összedőléssel fenyegetett. Maga a maroknyi pesti gyülekezet adósságokkal terhelve, erőteleniil vergődött és folyton kérve, könyörögve nyújtotta kezeit segedelemért az ország református közönsége felé. Temploma csak nagyjában volt bevégezve s egész élete csak a kolduló szegényéhez volt hasonlatos. Valóban, csak az igaz szeretet, a mélyebb emberismeret, a szenvedések és küzdelmek megosztására való lelki készség lehetett az, a mely a messze idegenből ideszakadt fiatal leányt arra bírhatta, hogy lemondva hazájáról, nemzetéről, egy ilyen szegény, árva gyülekezet lelkipásztorához kösse életét s legyen annak mindenben hűséges osztályos társa! S az ifjú, idegen nő lelke nem csalódott. Volt ugyan része küzdelmekben, megpróbáltatásokban, lelkiharczokban, nemcsak mint családanyának, hanem mint Török Pál élete és munkálkodása osztályos társának is, de sem élete társában, sem a pesti egyház jövője felől táplált reménységeiben nem csalódott. Az a nagy lélek, a ki őt társául választotta, bánullatos energiájával legyőzött minden akadályt. Nemcsak a romokat távolította el. hanem azok helyén alkotott, epített lankadatlan kitartással, s a meg lelkésszé választatásakor dajkálásra szorult pesti egyházat egy fél század alatt a kerület, sót bizonyos tekintetekben az egész magyar református egyház szellemi dajkálójává fejlesztette. Alnutt Rákhel megérte a templom diszes bevégzését, a düledező Kálvin-téri épület kijavítását, kétemeletesre emeltetését, az Oroszlán utczai szárny kiépítését, az épületnek elemi iskolásokkal, gimnazistákkal, végül theologusokkal benépesülését, a pesti egyháznak rohamos kifejlődését, kedvezőbb anyagi viszonyok közé kerülését — s mindezeknek külső jutalmaképen férjének előbb a pesti egyházmegye esperesi, majd a dunamelléki kerület püspöki székébe emeltetését. S annak a munkának, a melyet a nagy Török Pál kifejtett, Alnutt Rákhel nemcsak csendes szemlélője volt, hanem osztályos társa is. Nemcsak hű feleség, gondos édes anya, szorgalmas, takarékos háziasszony volt, a ki férjét, a házi, családi gondoktól megkímélve, képessé tette arra, hogy összes tevékenységét hivatalának, az egyháznak és a tanügynek szentelhesse (Farkas J.: A pesti ref. egyház 101 éves története), hanem férje sokszor nehéz gondjainak hűséges megosztója, élete társának vigasztalója, bátorítója is. Azokban a fontos, komoly megbeszélésekben, a melyek Török Pál fehér asztalánál folytak a budapesti egyház és a dunamelléki kerület vezető emberei között, mint háziasszony ő is részt vett; érdeklődött minden iránt, s együtt gondolkozott, együtt aggódott vagy lelkesedett azokkal, a kik nagy terveket forgattak lelkükben a pesti egyház, a főgimnázium, a theologia, az egyházkerület szellemi és anyagi felvirágoztatását illetőleg. De nemcsak gondolkozni, aggódni, lelkesedni tudott a közdolgokban, de tudott szeretni, jót tenni is. Hogy szép, népes családját szerette — természetes. De volt Török Pálnak népesebb családja is: hívei, diákjai, theologusai. káplánjai, katechetái. — s Alnutt Rákhel ezekre is kiterjesztette nemes szíve szeretetét. Ha Török Pál atyja volt gyülekezetének, tanuló- és káplánseregének, — Alnutt Rákhel pedig anyjuk volt mindezeknek. Hány szegény egyháztag, hány egykor szegény diák és theologus tudna bizonyságot tenni szive jóságáról! Hány, ma már élemedett pap emlegeti azt az időt, a mikor mint pesti káplán, a régi jó idők szokása szerint, nemcsak kosztosa vala Török Pál asztalának, hanem családtagja családjának, anyailag gondozottja a nemesszivű Allnutt Rákhelnek ! Ez a mély, igaz szeretet, mint éltető légkör töltötte be házát, családi életét is. Ezt szívták magukba gyermekei oly mértékben, hogy a mikor családot alapítottak is, csak a szülői hajlék, majd az atya halála után magának az édes anyának hajléka volt az a hely, a mely mind az utolsóig középpontja maradt Török Pál maradékainak, leányoknak, unokáknak és dédunokáknak. A hol a harmad-negyedizig való leszármazottak olyan szeretettel tudnak ragaszkodni a család fejéhez, mint a hogy azt a Török-család mutatja, — ott nagy, ritka szeretettel kellett éreznie annak, a ki őket nevelte! Hitvesi, édesanvai és a közdolgok iránt való nagy szeretetét kiegészítette, vagy jobban mondva, annak élő forrását képezte — mély, igaz keresztyén hito. Ezt a