Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-19 / 8. szám
Nőképzés a református egyházban. Mindaz az újítás, a mi egyes lelkes emberek kezdeményezésére egyházi életünkben megindult, alkalmazkodás a kor követelményeihez. Új erők fejlesztése, új források nyitása s ha kell, új fegyverek kovácsolása az egyházi élet intenzívvé tételének fő czélja. Az egyesületekbe való tömörülés ugyanezt szolgálja. S ugyanez végül az a hajtóerő is, mely a modern nőmozgalomban a nők mind nagyobb arányokban kibontakozó erejét is be akarja vonni az egyetemes munkába és küzdelembe. S épen ez a kérdés az, melyre mai vezérczikkünkben utalni akarunk. Ma már senki sem ütközik meg azon, hogy különösen az egyesületi élet fejlesztése által a nők erejét is felhasználjuk az egyháztársadalmi élet sokféle mozgalmaiban. Sőt nélkülük ma már egy sereg munkát végezni sem tudnánk. Úgy, hogy vannak munkakörök, melyeket nők nélkül ma már el sem tudnánk képzelni. S az eszményi női lélek nemes ideálizmusa valóban megbecsülhetetlen érték is az egyháztársadalmi szellem vallásosságának emelésére. A Pál apostol leveleiből vett közismert idézeteknek laikus magyarázása ma már hatástalanul hangzik el. De ha ennyire jutottunk, hogy a nők értékét enynyire elismertük, sőt nélkülük ma már dolgozni sem tudunk s nem is akarunk, annyira, hogy őket, egyházi életünkben még szavazatjoggal is felruháztuk, akkor lehetetlen egy lépéssel tovább nem menni s a nőképzés fontosságát magára az egyházi életre nézve is kimondhatatlan nagy jelentőségűnek nem tartani. Hisz ha a nőkre az egyháztársadalmi munkákban biztosan akarunk számítani, úgy teljes erővel harczolnunk kell a vallásos nőképzés reformjáért, magában az egyházban is. S itt igazán századok mulasztását kell most a lehető leggyorsabban pótolni. Sajátságos jelenség az egész világ különböző egyházainak életében s a mienkében is, hogy a nőképzés fontosságát csak oly későn látta és látja be. Pedig hirdetjük Jézus tanításának óriási jelentőségét a nők felszabadítására vonatkozólag, tanítjuk az emberi lelkek egyenlő és végtelen értékét, s mégis az egyházak óriási kulturmunkája mind férfiak által s főleg férfiak számára végeztetett a századok folyamán. Szinte el sem tudnók ezt képzelni, ha nem ismernők az elmúlt századok társadalmának közszellemét, mely a nő feletti gyámkodás öntudatában élve, a nőt minden társadalmi munkára képtelennek ítélve, az egész emberiség külső életének irányítását kizárólag férfiakra bízta. És ugyanígy tettek az egyházak is. Bizonyára nincs senki, a ki a magyar ref. egyház óriási jelentőségét el ne ismerné a magyar kultura megteremtésében. Egyetlen egy egyház sem vetette magát oly erővel iskolák állítására és fentartására, mint éppen ez. De iskoláinak jó részét, sajnos, csak férfiak számára alapította. Tévednénk azonban, ha mindezért magát az egyházat vádolnánk s az okot nem a korszellemben keresnők. Az eddigi századok művelődése kizárólag férfiak által s mint mondottuk, férfiak számára keletkezett. Az ily korszellem hatása alatt a nők egészen alárendelt szerepet játszottak mint kulturtényezők, s a maguk specziális világában élve, felébresztésükkel senki sem törődött. A magyar ref. egyházat sem lehet tehát vádolni, mert ő is csak a korszellemnek megfelelően cselekedett akkor, amikor a nőképzésre kevés gondot fordított. Hisz ez a kérdés egészen a legújabb időkig egyáltalában még nem létezett. A mult század azonban óriási változást idézett elő ezen a téren is. S ha terhel valami mulasztás bennünket, úgy ez az, hogy még most sem akarjuk eléggé megérteni a kor intő szavát. Pedig itt az ideje, hogy felismerjük végre a felébredt nő óriási szocziális jelentőségét. Az a mindenünnen felhangzó panasz, hogy leányiskolánk alig van s a meglevők túlzsúfoltak, arra figyelmeztet bennünket, hogy nagy munka vár még reánk a református szellemű vallásos nőképzés ügyének fejlesztésében. S épen ez, az iskolaügy fejlesztése az a terület, ahol egy egészségtelen irány uralmát láthatjuk még napjainkban is. Magában a református egyházban ugyanis egy egész sereg új gimnáziumot állítottak fel és fejlesztettek az utóbbi évtizedekben. S mindezek kizárólag fiúiskolák, amelyek ismét csak egyoldalúan a férfiosztály kulturális érdekeit szolgálják. Ugyanekkor általános a panasz, hogy leányiskoláknak nagy hiányában vagyunk. Különösen az oly szellemű nőnevelő intézetek hiányzanak, melyek a mi kollégiumainkhoz hasonló, egyszerű internátussal kapcsolatban a müveit középosztály leányainak érdekeit szolgálnák. Hány száz és száz református leány kénytelen évenként állami vagy épen r. kath. felekezeti iskolába járni! Sőt mi több, tudunk eseteket, a mikor ref. lelkészek leányai évekig r. kath. szerzetes-iskolákban éltek s hazatérve a református öntudat helyett Szent Antal és egyéb kultusz töltötte el a lelküket. Mennyivel nagyobb jelentőségű lenne tehát református egyházunk életére nézve, ha ugyanannyi fáradsággal és pénzáldozattaJ a sok gimnázium helyett leánynevelő intézeteket állítanánk fel, a hol határozott kálvinista szellemben nevelnénk a magyar társadalom számára öntudatos, okos, de egyszerű és vallásos szellemű nőket, kiknek kezébe új nemzedékek sorsa lesz letéve. Annyira égető ez a kérdés, hogy ezt még esetleg már meglevő, de vérszegény gimnáziumoknak az átalakításával is meg kellene csinálni. S hogy épen egy aktuális kérdésről is beszéljünk, legyen szabad rámutatnom pl. a gyönki gimnázium áthelyezésének kérdésére. A gyönki gimnázium, magának a községnek szerencsétlen fekvése, de a környékbeli gimnáziumok erős versenyzése miatt is, már régóta sorvad s épen ezért az egész gimnázium tanári kara annak áthelyezésére törekszik. Menynyivel többet érne azonban szerintünk, ha ezt a gimnáziumot valahogy átalakítanák s felsőbb leányiskolát vagy épen leánygimnáziumot csinálnának belőle ! Meg vagyunk róla győződve, hogy az intézet (még abban az esetben is,