Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-12 / 7. szám

J a világiak se jelszót nem adtak ki, se nem érvényesí­tettek sem miféle maradi, sőt uralmi czélokat a vallás ürügye alatt, mint P. F. állítja Hiszen azon panaszkodhatunk inkább, hogy gyűléseink -c gyedül a külső adminisztráczió kérdéseivel foglalkoznak, sőt még értekezleteinket is ezek hódítják el és a belső építés terén egészen magára ha­gyatva áll a lelkészi kar. Pedig, a mint néhány kiváló példa mutatja, itt is nagy segítségére lehet a lelkipász­tornak a P. F. által kárhoztatott „laikus ész". Legalább, a kiket eddig ezekben a munkákban résztvenni láttunk, az a kevés világi emberünk igazán áldásos, jó munkát végzett. A mi az evangélizáczió terén nálunk történt, az jól tudjuk mindnyájan — lelkészek kezdeményezése és fáradozása folytán ment végbe. Nagy horderejű kér­déseket hozott felszínre, a lankadatlan ós mindenre ki­terjedő munkásságban tiszteletre és követésre méltó pél­dát mutatott fel ez a mozgalom. Nem szabad azért olyan felszínesen beszélni róla, mint ezt P. F. tette odavetett megjegyzéseiben. Hogyan lehet például hibául róni fel és tőlünk idegennek bélyegezni a házi istentiszteleteket? Nem atyáiktól örökölték-e híveink a kegyes szokást, hogy hajlékaikban estenden föl-fölcsendülnek örökszép zsoltáraink és dicséreteink és a Szentírásból meg a még mindig nagyon kedvelt „Keresztyéni tanítások"-ból olvasgat föl a „bibliás öreg". Szórványainkban szétszóródva élő híveink nagy seregét, kiket sokszor a legnagyobb gon­dosság mellett is alig-alig kereshetünk meg, csakúgy, mint a körülöttünk élőket, mire kérhetnők inkább, mint­hogy tartsák fenn a régiek szép rendjét? Hiszen a val­lásos élet elemi iskolája ez! Nem szabad gúnyos és lenéző megjegyzésekkel intéznünk el ezt a mozgalmat, hiszen az eddig történ­tekből is láthatjuk, hogy a vasárnapi iskolák, a vallá­sos estélyek, a szeretetvendógségek, az egyesületi mun­kák végtelenül áldásosak. Feltétlenül szükséges inkább, hogy fölébresszük az általános érdeklődést és ezeket a törekvéseket egy értei műleg karoljuk fel, hiszen láthat­juk, úgy más egyházak, mint a társadalom különböző táborainak példájából, hogy csak a mindenre figyel­mes és kitartó munkásság után várhatunk eredményt. Természetes azonban az is, hogy nekünk protestáns keresztyéneknek mindenek felett vigyáznunk kell arra, hogy minden dolgunk azt bizonyítsa, hogy a keresztyén­ség a „világ világossága" ma is és az marad mind­örökké. Kiváltkép vigyáznunk kell erre korunkban, a mikor mindig többször látunk erős támadásokat a val­lás és egyház ellen ez alatt a hamis ürügy alatt, hogy az kerékkötője a felvilágosodásnak és haladásnak. Ily körülmények közt igen gondosan kell megválasztanunk minden eszközt, a melyet fehasználni akarunk, sőt még a hangot is, a melyen szólunk. A kőrösbányai eset —• fájdalom — épen ezeken az igen kényes pontokon adott gazdag tápot ellenfeleink­nek. Vájjon hányan lennének azok, a kik a kőrösbányai pappal a homályos terekre alászállanak ? Nincs szán­dékunkban számolgatni. De tagadhatatlan az, hogy en­nek az esetnek gyökérszálai oda nyúlnak be az evan­gélizáczió legbelsőbb köreibe. Dogmatikus kérdéseket hozni előtérbe, állítani élükre, ilyen alapokon keresni, kutatni a mások hitét és hivalkodni a legbelsőbb érzel­mekkel, valósággal vágyódni a titokzatos után és elme­rülni abbá — ezekben a körökben lett divatossá. így fejlődött ki egy igen szűk, zártkörű társaság, a melyik legszebb törekvéseit is nagyon kevéssé tudja érvénye­síteni és a melyik maga is túlzásokba esik. A dolgok ilyen alakulása ellen támadó súlyos kritika, mely az utóbbi napokban felhangzott mindenfelé egyházi lapjaink hasábjain, nem időszerűtlen. De mindenekfelett igaz az, hogy nekünk egymást megértő, erőteljes, építő munkásokra van nagy szüksé­günk. Ezeket a munkásokat az Isten örök kegyelmében bízó csendes hit és az igaz krisztusi szeretet hangján kísérelje meg egy seregbe toborozni az evangélizáczió és bizonyára sokkal szebb és jobb munkát végez. Mert bizonyára nem a mi tisztünk megítélni azt, kiben lakik az élő, igaz hit; és nem rajongó vallomások döntik el azt. hogy ki az „élő keresztyén". Megoldásra váró ezernyi feladat tekint joggal a keresztyénség felé. Soha gazdagabb aratása nem lehe­tett, mint lehetne ma, ha megértenők, hogy nem azt kell keresnünk, a mi elválaszt, hanem azt, a mi össze­köt, hogy semmitől jobban óvakodnunk nem kell, mint a túlzásoktól — jobbra is, balra is. Vajha a kellemetlen eset, mely e sorokat is elő­hívta, lenne komoly figyelmeztetésünk és útmutatásunk a helyes ösvény felé. Ifj. Varga Sándor. A Lorántfty Zsuzsánna-Egyesület közgyűlése. A Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület f. é. február 5-én tartotta évi rendes közgyűlését a református főgimnázium dísztermében. A közgyűlést megelőzőleg a Kálvin-téri templomban istentiszteletre gyülekeztek össze az Egye­sület tagjai, mely alkalommal Petri Elek lelkész mon­dott a templomi gyülekezetre mély hatást gyakorló, esz­mékben gazdag egyházi beszédet. A közgyűlés Szilassy Aladárné elnöki megnyitó beszédével kezdődött. „Egyesületünk életéből — mon­dotta — ismét letűnt egy év, munkában, küzdelmekben, tapasztalatokban és eredményekben gazdag; mindezekért pedig boruljunk le a kegyelmes Isten előtt, a ki a mi fogyatékos munkánkat az elmúlt évben is megáldotta !u Azután megemlékezett arról a nagyjelentőségű tényről, hogy az Egyesület evangélizáló-termét felépíttethette. „Csak az tudja, mit jelent egy evangélizáló egyesület­nek, hogy mindenkor rendelkezésére áll a megfelelő helyiség, a ki ilyen munkával foglalkozik. A ki, mint mi, évekig volt munkáiban korlátozva alkalmas helyiség hiányában, mert bár mások szívességéből kaptunk helyet, ez mégis csak esetről-esetre állt a kitűzött órákban ren­delkezésünkre."

Next

/
Oldalképek
Tartalom