Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-20 / 12. szám

tartatná magát azok elkövetésétől." Xenophon pedig (Kyrop VI. 141.) azt mondja, „hogy két lélek lakik az emberben, egy jó és egy gonosz, mert ha csak egy volna, nem tenné a rosszat ép oly készséggel, mint a jót". Erős pesszimizmust találunk az élet értékelésének, becsének megítélése tekintetében is. Az élet esztelen körforgás, örökké forgó keréknek tetszik, melyhez az ember változhatatlanul oda van kötve. Különösen Seneca fejezi ki e fájdalmas hangulatot. Hiábavalóság, haszontalanság minden, a miért az ember fáradozik, a gyönyör rózsái közé oda vegyül a fájdalom és a háttérben ott leselkedik a szörnyű halál. A halál pedig általában félelem és rettentő borzalom tárgya. Mint egy láthatatlan kéztől hajtva, születésünk pillanatától kezdve, feltartózhatatlanul a halál felé sietünk. (Seneca: Homo cuius tota vita nihil aliud, quam ad mortem iter est.) Az élet a véletlen játéka, az ember játéklabda az istenek kezében. (Herodotos. Tacitus : Annales.) Palladas, az anthologia egyik költője, az életet egyenesen komédiának, bohózatnak mondja (zaíyviov). E mondás MÍJJLOC r

o Bíoc köznapi szólás volt. Ha pedig az élet oly üres, értelmetlen játék, s a halál látszik az élet várvavárt befejezésének, akkor legjobb, ha készen várja az ember. (Seneca: Sokrates.) Nagyon népszerűek voltak azok az elbeszélések is, melyek a korai halált az istenek legjobb ajándékának tüntették fel. (Herodotos : Kleobis és Bitón. Plautus: Quem dii diligunt, adolescens moritur.) A legsötétebb pesszimizmus hangjai azonban a róm. császárság korából hangzanak felénk, a mikor az általános életuntsághoz és elteltséghez a politikai állapotok igaztalansága, a császársági zsarnokság nyomása, a személyes szabadság veszélye járult. Seneca ezekkel a szavakkal festi kortársainak hangulatát: „Taedium vitae displicentia sui et nusquam residentis animi volutatio." Az Id. Plinius pedig (Nat. hist.) gyarló, nyomorult, tehetetlen lénynek festi az embert. Egyetlen orvossága az embernek, hogy megteheti azt, a mit még az istenség sem: véget vethet bármely pillanatban életének és evvel az élet töméntelen bajának és kísértésének. Sötétebb színekkel még Schopenhauer, Byron, Hartmann, Leopardi, Lenau, Musset Alfréd sem festették az emberi természet gyarlóságát, gyöngeségét és tehetetlenségét. íme, mennyi pesszimisztikus vonás a görög és római költői és prózai irodalomban, mennyi panasz az élet nyomora és múlandósága, az igazság megismerhetetlensége, az emberi természet tehetetlensége, az élet és lét czéltalansága és értelmetlensége miatt! A végső akkord pedig: legjobb nem születni. Ezt fejezi ki a híres Sophoklesi karének (Oedipus Kolonosban): „Nem születni soha : Legnagyobb szerencse. S a második : ha világra jövél, hamar Visszasülyedni a semmiségbe. Míg virágzik az ifjú kor, És Ölében a balgaság: Ki az, kit kerül a nyomor ? Kit nem ér el a gyötrelem V Körötte harez, gyilok viszály, Pártütés, gyűlölködés, S a vég tehetetlen, átkos aggkor, Elhagyott, barátja nincs sehol, Ezernyi baj, nyomor átka sújtja". (Csiky Gergely.) Marquard tehát oda konkludál, hogy a klasszikus ó-kor nem fejtette meg az élet talányát és nem nyújthatott megnyugtató élet- és világfelfogást; ezt csak a keresztyénség adta meg az emberiségnek. Szelényi Ödön dr. KÖNYVISMERTETÉS. Réz László : Vallás és művészet. Tanulmány, különös tekintettel a művészetnek a vallás külső nyilvánulásában való szerepére. Kiadja a Gömöri Ref. Egyházmegye Lelkészi Testülete. — Rimaszombat, Lévai Izsó könyvnyomdája. 1909. 8°. 179 1. Ára 4 korona. Kapható könyvkereskedésekben és szerzőnél. A tanulmány tárgya elméleti szempontból is nagyon fontos és szép. Különös gyakorlati vonatkozásában és kultusz-reformunk szempontjából nem kevesebb érdekkel bír. Méltán fordul hát a könyv felé érdeklődésünk. A könyv tartalomjegyzéke kitűnő szerkezetű, tartalmas és élvezetes művet igér. Az I. rész „A vallás és művészet elmélete", a II. „A vallás és művészet egymáshoz való viszonya" vallás- és művészetbölcseleti kérdések tárgyalását igéri. A III. rész „A művészet történeti és tényleges szerepe a krisztusi vallásban" czím alatt érdekes történelmi áttekintéssel kecsegtet. A IV. rész pedig „A reformált krisztusi vallás magyarországi kultuszreformjainak elvei"-vei közvetlen gyakorlati vonatkozásukban óhajt foglalkoztatni bennünket. Ha tekintetbe vesszük még az „Előszót" (3—5. 1.), mely a két protestáns testvéregyház kultusz-reformjának korszerű és munkába vett kérdésére s az azzal való theol. tudományos irodalmi foglalkozás szükségességére, mint a mű keletkezésének indító okaira utal, akkor az elméleti és gyakorlati kérdések iránt való együttes érdeklődéssel fordulunk a mű felé. Azonban egy kijelentés már itt feltűnést kelt. Műve hiányait így menti a szerző : „— különösen abból a szempontból, melyből én tárgyalom a kérdéseket — nem igen volt módomban nagyon járt utakon haladni." (5. 1.) Ez az önmentségül használt állítás nélkülözi az igazságot. Nemcsak a világirodalomra, hanem a hazai irodalomra sem érvényes ez az állítás. A két első részben tárgyalt kérdés a vallásbölcsészeti és művészet-bölcseleti, theol. és bölcsészeti erkölcstani, tudományos hittani és hitvédelmi, sőt a bölcsészeti és theologiai bevezető művek ben is, csaknem beláthatatlan irodalomban nyer tárgyalást. A harmadik rész tárgya az általános és keresztyén művészettörténetekben, egyház- és művelődéstörténetekben igen előkelő helyet foglal el. Ha csak a hazai irodalmat vesszük tekintetbe, akkor is eredeti és nagyszámú fordított művekben gazdag anyag van e kérdésekre