Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-20 / 12. szám

vonatkozólag felhalmozva. De ha a mű gyakorlati és legsajátottabb czélját és irányát tekintjük, akkor sem felel meg a fentebbi állítás a valóságnak. Az énekeskönyv-s a kultusz reformja előkészítésének emberöltője alatt, különösen egyházi folyóiratainkban és hetilapjainkban számos idevágó értekezés jelent meg. Másfelől pedig az általános és magyar liturgia-történetekben, liturgikákban és általában a gyakorlati theol. szakművekben áll becses anyag a tudományos kutató rendelkezésére. A kezünk alatt levő könyv szerzője azonban — úgy látszik — a dolog könnyebb végét választotta. Egy pár — s köztük nem egy másod- s harmadrendű forrásmunkával — nekivág a nagy feladat megoldásának. Műve fogyatkozásaiért vigasztalja és igazoltnak véli magát azzal az ismételt kijelentéssel, „eszközeim fogyatékosok s a tér, melyen tanulmányt végeztem, még igen gyengén kultivált" (120. 1.). Az állítás utóbbi felének valótlansága nyilvánvaló; az első fele igaz, de nem tárgyi, csupán abban az alanyi értelemben, hogy a szerző a tudományos munkálkodás műhelyében nem otthonos munkás, hanem tapogatózó műkedvelő. Az egész mű ezt igazolja. Nem azért, mintha a több irányú olvasottság hiányoznék belőle, hanem azért, mert a többirányú olvasottság ellenére is egységes tudományos színvonal nélkül való. Már a Bevezetésben (7—10. 1.) tapasztalható némi tapogatózás és ingadozás. „A vallás és művészet elmélete" cz. I. rész-ben (11—25 1.) még inkább feltűnik ez. Az 1. § (11—48. 1.) a vallás-ról és pedig négy alpont alatt annak eredetéről, fogalmáról, tartalmáról és czéljáról szól. A vallás eredetére vonatkozólag csak háróm elméletet ismer, vagy legalább is annyit tárgyal, az okozatiság, a függés-érzet (Schleiermacher) és a végtelen észrevétele (Müller M. F.), illetőleg érzete (Tiele) elméletét. Az evoluezionizmus (Spencer), a naturalizmus stb. valláselméleteire ügyet sem vet. A fejtegetés végén adott meghatározás (14.1.) pedig a Hegeli szellembölcselet tévedésébe sülyed vissza. A vallás fogalma kérdésénél felsorolt meghatározások tarka névsora (14., 15.1.) sajátságos fényt vet a szerző tudományos alaposságára. A külföldi vallásmeghatározások közül a Sack, Ammon, Kant, Hegel, Lotze, Goethe, Schleiermacher és Tiele, a hazaiak közül a Tiszántúli és Tiszáninneni Konfirmácziói Katekhiznius, Somosy, Zsarnay, Schneller I. és Tüdős I. meghatározásait említi. Hogy az összehasonlító vallástörténeti kutatások alapján kifejlődött gazdag jelenkori vallásbölcsészetet itt az egy Tiele (helytelenül mindig Tiel-nek írva!) képviseli, a szerző vallásbölcsészeti olvasottságának nem épen erős bizonyítványa. Az elméletek bírálatának színvonalát jellemzi a Kant bírálata. „A Kant-féle meghatározás már csak azért sem fogadható el általunk, mert a vallás eredetéről másként vélekedünk, vagy legalább is nem az erkölcsi tudatot tartjuk alaperedetnek" (15.1.). Végül az Erőss Lajos meghatározását tartja egyedül helyesnek, pedig az tartalmilag is (mert egyoldalúan intellektualista), alakilag is (mert az egyéniséget és személyiséget nem különbözteti meg) hiányos. A vallás tartalmának meghatározása (az isteni és emberi lélek, mint egymással természeti ós erkölcsi viszonyban levő eszme), Erdélyi János, illetőleg mestere Hegel: után készült és annak alaphibájában részes. A vallás czélját homályosan és hiányosan tünteti föl és „abszolút fontosságú gyakorlati czélokról" (18. 1.) beszél. A művészet-ről szóló 2. §-ban a művészet eredetét, fogalmát, tartalmát és czélját tárgyalja, és pedig úgy, hogy a Pékár Károly pozitivista és az Erdélyi János hegelista művészet bölcselete (eszthetika) között ingadozik. A többek között ilyen téves állítást is megkoczkáztat, hogy „a német bölcselők általában vallják, hogy a művészet eredete a játék iránt való ösztön." (20. 1.) Általában egész művészetbölcsészeti képzettségére és tárgyalásmódjára nézve jellemző, hogy Erdélyi János hegelianus kis művecskéje (Aesthetikai előtanulmányok), Schiller kantianus irányú, magyarra fordított kisebb eszthetikai értekezései, és Pékár Károly „Positiv Aesthetika" cz. műve képezik főforrásait. Jánosi Béla nagy eszthetika-történetét egyszer említi futólag. Alkalmilag Székely György munkáját is (A qualitativ érzelmek psychologiája) használja még. De a hegeli, kanti és pozitivista művészetbölcselet elvi különbségének nincs tudatában, mert egész ártatlanul használja hol az egyiket, hol a másikat, a pillanatnyi szükséghez képest. Ez a módszer megfosztja az elméleti alapvetést s annak alapján a gyakorlati részt is az egységes tudományos színvonaltól. „A vallás és művészet egymáshoz való viszonyá"-t tárgyalja a II rész (27—46) élettani (tiziologiai), lélektani (pszikhologiai) ós társadalomtani (szocziologiai) szempontból. Szerző sokszorosan összezavarja az élettant és a lélektant, különösen az élettani lélektant, és a „phisioligia" (következetesen így írjál) szót a „testi", „érzéki", a „psychologia" szót a „szellemi" sőt „erkölcsi" fogalmával azonosítja, s ez a tévedés az elméleti és gyakorlati részen, az egész művön végighúzódik. Az értékelmélettel űzött játékot már itt megkezdi (35, 37- 1.) és később (121. 125. 1.) a képtelenségig Összezavarja. A szocziologiai viszony tárgyalásánál a tudományos szocziologiát összezavarja a szocziáldemokrata politikával, a biblia s közelebbről Jézus szocziális elveit bibliai szocziologiának nevezi, szembeállítja a fentebbivel s ennek a szempontjából tárgyalja a kérdést. A laikusságnak vagy a még rosszabb fél-tudásnak elrettentő példája ez a szakasz. Az egész vallásnak a szuggesztióban való felolvasztásával s a „milieu" elmélettel lehetetlen befejezést ad ehhez a szakaszhoz, a mi éles ellentótben áll az előbbi hegeliánus vallás- és művészetbölcseleti felfogással és a kérdést megközelítőleg sem oldja meg. (Folyt, köv.) Veress Jenő.