Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-02-06 / 6. szám

és az evangéliumi keresztyén társadalom felé a kiáltó szózat: Jöjj és légy segítségül nékem ! Azoknak a diakonisszáknak, a kik most a két intézet kötelékében vannak, tele van a kezük munkával. Bár működésüket aránylag még csak kevesen ismerik, alig képesek a kiáltó nagy igényeket kielégíteni. És képzeljük csak el, hógy mily sok munka várna a diakonisszákra, a különféle szeretetintézményeken kivül, a gyülekezetekben s azok életében. Milyen hatalmas segítő társa lenne itt a lelki gondozás terén a pásztornak a képzett diakonissza? Ma, alkalmas és elégséges munkások hiánya miatt, jóformán csak az egészségesekkel, a testileg, lelkileg és anyagilag épekkel törődünk. Gondoskodunk az igehirdetésről, az erre a czélra szolgáló templomokról, a sákramentumok kiszolgáltatásáról, egyéb liturgikus cselekmények elvégzéséről s az egyház igazgatásáról. De hol marad az azokról való góndoskodás, a kik nem jöhetnek a templomba, mert otthon ágyaik fenekén nyögnek; a kikről ma csak annyiban gondoskodunk, hogy imádkozunk érettök a templomban, ha pedig elhunytak, kikísérjük őket utolsó útjokra. Pedig sokszor nincs, a ki a betegnek egy pohár vizet is oda nyújtson. A férfi munkában, falun nyáron talán épen egész héten át aratásban; a szomszédok is csak vasárnap jöhetnek; a gyermekek is kicsinyek és gondozásra szorulnának. A lelkipásztor, ha meglátogatja a beteget, inkább csak lelki, mint testi segítséget nyújthat. S ott vannak a kicsinyek, a kik a nyári menedékházban — ha ez is van! — sokszor nagyon kétes értékű gondozásban részesülnek. Hangzik a szép jelszó: Mentsük a gyermekeket! Adakozzunk a gyermekligának! Szép a jelszó, — adakozunk is, ha akarjuk, ha nem. De kinek gondjaira vannak bízva a gyermekek ? Ha valamelyik egyháznak, úgy a mi magyar református egyházunknak kellene minden erővel rajta lenni, hogy minden veszendőbe menő gyermeket megmentsen. Hiszen épen a mi egyházunk az, a melynek kebelében sok vidéken olyan kevés gyermek születik ! Valódi gyermekmenhely, megfelelő munkások nélkül, a kik nem bérért, hanem a Megváltó iránti szeretetből dolgoznak, el sem képzelhető. Ilyenek nélkül az egész gyermekmentési akczióban nincs lényeg és az egész inkább csak szemnek való, üres vállalkozás. De ki tudná felsorolni a nagyokra és a kicsinyekre irányuló munkaköröket, a melyek alkalmas női munkásokra, a diakonisszákra várnak?! Mily szívesen látnák őket sok helyen! Mennyien terjesztik ki feléjök esdő kezüket! S mondjam-e, hogy a diakonissza mily hatalmas hirdetője, apologiája az evangéliumnak sokak előtt, a kik azt más úton befogadni nem hajlandók. Oh ! az örömüzenetet, a gyengéd női szív és kéz sok kemény szívbe plántálta már be! Távol van tőlem, hogy azt állítsam, hogy minden munkát diakonisszákra bízzunk. Nem volt ez így soha, nem is lehetséges, nem is kivánatos. De a ker. egyháznak, mint nemcsak hit-, hanem szeretet-közösségnek kötelessége, hogy kezeit képzett és alkalmas munkaerők által kinyújtsa azok felé, a kik kitárják előtte fájó sebeiket. Egészen elfogulatlanul ítélve meg a helyzetet, bátran mondhatjuk, hogy egy új reformáczióra van szüksége egyházunknak. Sokan úgy gondolják ugyan ezt a reformácziót, hogy vessük el a régi alapokat és az emberi ész által teremtsünk új rendszereket. Pedig nem a régi alapok elvetésében, hanem a régi alapokra, a régi evangéliumra való visszatérésben van a reformáczió. Viszszatérésben Ahhoz, a ki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. S vegyünk tőle erőt és lelket, igazi szocziális érzéket, és gazdagítsuk meg egyházi életünket, a kiáltó szükséghez képest, új erőkkel, új szervekkel, a melyek között elsőrendű fontosságú és jelentőségű a női diakónia! B. Pap István. KÜLFÖLD. Svdjcz. 'í A „Courner de Genéve" czímű lapban a következő közleményt olvashatjuk: „Példát kellene vennünk protestáns polgártársainktól. Nézzétek csak őket, milyen sokoldalú munkásságot fejtenek ki! Buzgóságuk mindenhová elviszi őket, még olyan térre is, a melyet el kellene zárni előlök. Hány katholikus család tudott ellenállani elhódító működésüknek ?! És hányan estek el közülök?! Hatvan év óta ezer és ezer katholikus vándorolt, be Genf városába. Ha ezek állhatatosan ragaszkodtak volna vallásukhoz, ma kétszer akkora lenne a katholikusok száma a városban. Protestánsokká lettek, részint a vegyesházasságok révén, részint pedig a nyomor kényszerhatása alatt. Minden nap, lépten-nyomon hallhatjuk társaságainkban, hogy ennek vagy annak az apja vagy anyja valamikor katholikus volt. íme a nagy veszteség! Könnyeink bizony sűrűn hullhatnak nagy veszteségünk láttán!" Ekképen hangzanak a czikkíró keservei, a melyek, ha valóban indokoltak, csakis a protestántizmus szellemének erősségéről tesznek fényes bizonyságot. Frdncziaország. A szabadgondolkodók. BesanQonban nemrég egy szabadgondolkodó felolvasást tartott, melynek keretében védelmébe vette az Isten nélkül való és istenellenes iskolai oktatást. Felolvasását messzemenő reklámok készítették elő, mindazonáltal kevesen jelentek meg, különösen a munkások köréből és a hallgatóság hidegen viselkedett. Az ülés végén Beauquier, a franczia szabagondolkodók egyesületének elnöke, barátjának segítségére sietett, a kit minden oldalról ellenmondásokkal szakítottak félbe. Az elnök ugyanis nemrégiben részt vett egy templomban tartott esküvőn, a mit az atheista világ nagyon rossz néven vett tőle. A mint szólásra emelkedett, a terem minden részéről heves kiáltozások keletkeztek: „B,enegát,! Ön elmegy a templomba vallásos czeremóniákra,