Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-02-06 / 6. szám

látható a református templomban ; a református gyermek pedig azalatt fészek után mászkál valahol az erdőben. És a legjobb lelkipásztornak sincs hatalma ezt megakadályozni. Pedig az a bizonyítvány mily könnyen segíthetne rajta. De ha már benne vagyunk a r. kath. testvéreink példáján való okulásban, menjünk tovább. Tudvalevő dolog, hogy a róm. kath. iskolában a fölvételhez nem elegendő az állami anyakönyvi kivonat, hanem be kell mutatni az egyházi keresztelő levelet is, annak bizonyítására, hogy az illető részesült keresztvízben. Róm. kath. iskolák megkívánják ezt minden keresztyén felekezet gyermekétől. Mi ezt is fölösleges külsőségnek tartjük. Pedig van ennek az eljárásnak mélyebb valláserkölcsi jelentősége. Nem kivánatos-e minden felekezeti intézetre nézve, hogy tisztában legyen annak a családi körnek vallásos érzületével, mely neki a nyers anyagot szolgáltatja; nem font'os dolog-e a mai korszellem vallásellenes áramlatai között, hogy égve tartsuk s a mikor csak lehet, olajjal tápláljuk az egyházhoz tartozandóság érzetét, liogy lássuk egymást' a homály ködén át s tudjuk kire számíthatunk s ki forog veszélyben? Egyöntetű eljárás szempontjából felhívjuk e dolgokra a tanügyi-bizottságok és kerületek figyelmét, hogy az eszme mielőbb testet ölthessen. Az utóbbi idők fizetés-javítási, adókönnyítési, jogkövetelési nagy harczaiban megfeledkeztünk apróbb kötelességeink teljesítéséről; pedig jusson eszünkbe, hogy Isten országa, melynek terjesztésére vagyunk kibocsátva, kicsiny, semminek látszó lelki kövekből épül. A Mindenhatónak úgy tetszik, hogy a kicsinyek és csecsszopók szájok által erősítse az ő hatalmát (8. Zs. 3.). Ha ezek az apró kötelességek megszűnnek bennünket érdekelni ; ha a kicsiny dolgok hangját nem halljuk s azoknak teljesítése nem szól mellettünk: úgy — félő — hogy a kövek kiáltanak — de ellenünk (Luk: 19 :40.). Diósviszló. Lukáesy Imre, e. m. tanügyi biz. elnök. ISKOLAÜGY. A vallástanító-lelkészek nyugdíjügye. A református egyházi II. t.-cz. 61. §-a szerint „a megválasztott és megerősített vallástanító-lelkészek (katekhéták) a lelkészi özvegy-árvagyámintézetnek, illetőleg nyugdíjintézetnek jogosított és kötelezett tagjai". Ez a világos rendelkezése a törvénynek a kérdést oly egyszerűen oldja meg, hogy annak bővebb magyarázgatása feleslegesnek is látszik. A dolog így is volna, ha a törvény — ez már szokása — a fenti apodiktikus kijelentést egy másik hasonló világos rendelkezésével le nem rontaná. Az országos református lelkészi nyugdíj- és özvegy árvagyámintézetről szóló VII. t.-cz. 6. §-a azt mondja, hogy az intézetnek tagjai a rendes és missziói lelkészek, „de tagjai lehetnek..... a vallástanító lelkészek... is. ha a jelen törvényben a lelkészekre megállapított feltételeket úgy ők, mint az; állásukat fenntartó testületek, esetleg az utóbbiak helyett is csak ők maguk ép oly mértékben teljesítik". Míg tehát a II. t.-cz. szerint a kathekhéták a lelkészi nyugdíjintézetnek „kötelezett és jogosított" tagjai, addig a VII. t.-cz. s ezzel összhangban az egyetemes konvent által megállapított ügyrend 9. §-a őket a „jogosított" tagok közé sorozza. A törvény két rendelkezése között az ellentét nyilvánvaló, s míg világosabbá lesz, ha a II. t.-cz. rendelkezésének valódi értelmét megállapítják. Mert ha kötelezett tag alatt azt értjük, mint az ügyrend is ezt helyesen teszi, a ki az intézetbe a törvénynél fogva belépni köteles (rendes és missziói lelkészek), — jogosított tagok alatt pedig azokat, a kit a belépésre nem köteleztetnek, ele — ha akarnak — beléphetnek az intézetbe, úgy nyilvánvaló, hogy senki sem lehet az intézetnek egyidejűleg „kötelezett és jogosított" tagja s nyilvánvaló az is, hogy a II. t.-cz. szerkesztője a „kötelezett és jogosított" kitétel használatakor még nem volt tudatában annak, hogy a VII. t.-cz. e fogalmakkal, mint törvényes terminus-technikusokkal fog operálni, s igy bátran megállapíthatjuk, hogy a II. t.-cz. 61. §-ában a „jogosított" szó csupán a vallástanító lelkésznek, mint kötelezett (belépésre köteles) tagnak az intézettel szemben való jogosított voltára kíván utalni s nem fedi a szónak a VII. t.-cz. 6. §-ának 3. bekezdésében meghatározott törvényes jelentését. Az tehát a kérdés : vájjon a vallástanitó-lelkészek a lelkészi nyugdíjintézetnek kötelezett vagy jogosított tagjai-e ? A kérésnek mikénti eldöntése katekhetáinkra korántsem közömbös. Elég legyen e tekintetben reá utalni arra, hogy jogosított tagság esetén a fenntartói járulék eshetőleg magukat a vallástanító-lelkészeket terhelheti s mindott, hol az egyházkerületek és egyházmegyék a kötelezett tagok járulékainak kisebb-nagyobb hányadát magukra vállalták, a vallástanító-lelkészek elesnek ettől a segítségtől, a mely pedig őket is mindig megilletné. Az egyetemes konvent s illetőleg a lelkészi nyugdíjintézet végrehajtó-bizottsága eddig — talán nem is tudatosan — a VII. t.-cz. álláspontján volt s míg a rendes és missziói lelkészek hiánytalan felvételét a legaprólékosabb gonddal ellenőrizte, addig a katekheták közül csak az önként jelentkezőket vette fel s nem törődött azzal, hogy közülük számosan nem kívánják igénybe venni ezen intézmény jótéteményeit. Egyes konkrét esetekből folyólag azonban, az egyetemes konventnek legközelebbi ülésszakán foglalkoznia kell a kérdéssel s meg kell találnia a kivezető utat, mely a törvény ellentétes intézkedéseit áthidalja. Igaz, hogy a feladat nem könnyű: egy időben kelt egyenlő erejű jogforrások közül választani; igaz, hogy