Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-27 / 48. szám

virágállat életközösségének esetét. E virágállat nem tudná másként helyét változtatni, ha nem lenne életközösségben a remete rákkal. A rák meg nem tudna védekezni e virágállat nélkül, mely hangyasavat választ ki s ezzel védelmezi magát és társát, a fuvarost. A növényországból is idézzünk példát. A mogyorófa, tölgyfa, nyírfa és ezek természetrajzi rokonai (a bükkfélék) életközösségben vannak egy gombafajjal. E fáknak nincsenek nedvszívó gyökérszőrei, mint a többi növényeknek, hanem ezek helyett gombaszálak veszik fel a földből a fának a táplálékot, a nedvességet. Viszont a fa a levélben készített táplálékból juttat a gombának. A gomba magában nem asszimimálhat, mert nincs klorofilja. így nélkülözhetetlen föltételei lettek egymásnak. Hasonló szövetkezésben élnek a talajjavító pillangósvirágú növények és egy gombafaj. Arra is megtanít a természet ismerete, hogy nemcsak az emberi társadalom istápol, táplál kegyelemből munkátlanokat; nemcsak a szellemi fensőséggel megáldott, tehát menekülésre képes ember van kitéve az élősködők növekedő csoportjának, hanem a rablóival tehetetlen állat és növény is. Legszerencsésebb a hasonlósorsú teremtmények között az ember, mert neki legtöbb értelem adatott a küzdelemhez. Igaz, hogy az ember nagyon sokszor visszaél a birtokában levő fenséges szellemi erővel, mert saját faja, embertársa ellen érvényesíti ügyességét, eszességét. A tisztességtelen versenyben a ravaszságnak, az önzésnek eszközévé teszi. Emberi gyöngeség az, hogy ha mások részvéttel viseltetnek bajaink iránt, vigasztalódunk. A tömeg megnyugvását fokozhatja az a tudat, hogy az önfentartás versenyében minden teremtmény, így az állatország tagjai is bőven élnek a ravaszsággal, mint az önzés eszközével. De a nemesebb lelki működések: a szeretet, ragaszkodás és hála is oly gyakori az állatvilágban, hogy méltán szolgálhat a minden nemesre teremtett embernek élőpéldául. Van-e olyan érzéketlen materiálista e világon, a ki, ha igaz érzését árulja el, tisztán csak érzelgősségnek vallaná azt a kedves jelenetet, a mit a boldogan hívő lélek Isten iránt való hálaadásnak nevez : mikor a kis pacsirta reggeli énekét zengi. Öt nem az ember táplálja, nem az ember iránt hálás. Az elmondott vázlatos áttekintésből vonjuk le következtetéseinket. Az embernek egész életműködése harmonikusan illik bele a természet élő világába. Életjelenségei, mindennapi gondjai, küzdelmei közösek és hasonlatosak a többi teremtmény sorsához. Csak látni kell értelmes szemmel. És a kit ilyen látáshoz szoktatunk, az nem érzi magát elhagyatottnak, sőt megtelik a lelke a reménység, a bizodalom, a hit előerejével. Nem keresi többé: ki hengerítette el a követ akkor, és ki fogja elhengeríteni ezután is az idők végtelenségéig ? Az nem lehet kishitű, látja Isten kezét a fűszálban, a kis bogárkában; tiszta meggyőződéssel érzi, hogy a ki a mezők liliomát és az ég madarait táplálja, nem feledkezik el legnemesebb teremtményéről: az emberről sem. De a ki a pacsirta énekében hálaadást hall: ő maga is érezni fogja kötelességét. Hisz a Mindenhatónak a legkisebb teremtménye iránt is tanúsított nagy gondoskodása mind-mind erre tanít. Más oldalról azt is látjuk, liogy az élő szervezetek mindegyikének csodásan tökéletes és az élethez szabott alkotása mindegyiknek az élethez való jogát hirdeti. Igen, joga van az élethez minden teremtménynek, ép, úgy, mint az embernek. És ha ember ellen való vétek az, ha embertársunk szalmakazlát felgyujtjuk, — Isten ellen való vétek az, ha valamely teremtményt szükség nélkül megfosztunk életétől. Hiszen Istennek alkotása az, szép, remek, utolérhetetlen ; tudjuk, hogy rendeltetése van — és egyetlen sejtjének létrehozatalára is képtelenek vagyunk. A kinek a lelke olyan nemes, hogy ezt megérti, tiszteli az élőnek az élethez való jogát, tudja, hogy az élő fájdalmat is érez: bizonnyal kíméletes lesz az állat-és növényország tagjai iránt. A ki pedig erre az erkölcsi magaslatra emelkedik: bizonyára nemesebb érzéssel viseltetik embertársai iránt is. Korunk nyugtalan, türelmetlen küzdelmei között nem hagyhatjuk szó nélkül a természettudományok egy időszerííen fölvethető vonatkozását sem. A szocziális átalakulás korát éljük. Nagy erő ez, mely forrongásban tartja az egész társadalmi rendet. A felszabadulni látszó erők hirtelen akarnak érvényesülni. A nép nevelőit sem hagyhatja érintetlenül e változás. Mi, a kik a jövő nemzedék nevelésére fektetjük a fősúlyt, természetesen a rázkódás nélkül való fejlődés hívei vagyunk. Ezen a ponton találkozik a természettudományi gondolkodás a szocziális felfogással. A természettudományok az ahhoz értők lelkében nemcsak hogy tökéletesen megegyeznek a vallásfelfogás alapjaival, hanem mint eddigi fejtegetéseink is világosan, félre nem érthetően igazolják, a valláserkölcsi nevelésnek leghatalmasabb fundamentumai és erősségei. A természet ismerete úgy mutatja be Istennek végtelen erejét és hatalmát, hogy az az erő, a ki képes volt ésszel föl nem érhető alkotásra, egy pillanat alatt is létre hozhatta volna e világot. De nem tette, hanem fokozatosan, szép renddel, nagy bölcseségének végtelen nyugalmával fejlesztette örök titkának sejtelmeser fölfogható jeleit. Előbb teremtette a növényt, hogy legyen tápláléka az állatnak. S mikor már az állat küzdeni volt kénytelen táplálékáért: adott neki fegyvereket a győzelemhez, az üldözöttnek csodás eszközt a menekülésre. Lassan, fokozatosan. Pedig Ö mindenható Isten ! Külön is kiemeljük a természetrajz nevelő hatásának egyik teljesen mellőzött értókét. Korunk emberein főként az anyagiasság vesz erőt. Értéknek csupán azt tartjuk, a mi megélhetésünknek kézzel fogható eszköze; pedig fejtegetéseink elején azt mondottuk, hogy az igaz boldogsághoz szükségünk van arra is, hogy életkörülményeinkbe harmonikusan beletaláljuk magunkat. Ez pedig ammt jelent, hogy a megelégedettségnek anyagi és