Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-27 / 48. szám

a társadalmi, politikai, közgazdasági és irodalmi tisztességtelenség dudvája buján verődik fel s ennek mérge áthatja a társadalom minden rétegét. Erezzük, tudjuk azt is, hogy minden egymástól való eltéréseink daczára is sok a közös alapunk és értékünk a római katholiczizmussal. S érezzük, tudjuk azt is, hogy ezeknek védelmezésében és restaurálásában egymás segítőtársaként kellene harczolnunk és munkálkodnunk. Hogy azonban mindezek látása, érzése és tudása mellett is létrejöhessen, bizonyos tereken, bizonyos határok között a fegyverbarátság, ahhoz, gróf Széchenyi Emil szavait idézve, egyfelől a kölcsönös bizalom, egymás vallási meggyőződésének és hithüségének kölcsönös megbecsülése volna szükséges, — másfelől pedig a végczélnak tiszta, világos kitűzése. Két nagy követelményünk van tehát a minket fegyvertársul hívogatókkal szemben. Az egyik: az evangéliumi protestáns keresztyénségnek egyenlő rangú tényezőként elismerése s ebből kifolyólag a heretikus czímezgetés és minősítés megszűntetése. A másik: végczélképen nem a pápaságnak és a hierarchiának, hanem a Krisztus és az evangéliumi keresztyénség megvédelmezése és diadalra juttatásának kitűzése. Ha azok, a kik fegyvertársul hívogatnak bennünket, teljesítik e két követelményünket, és pedig nem csupán nagygyűléseken és ünnepélyes alkalmakkor elhangzó beszédeikben, hanem a legilletékesebb helyekről adandó nyilatkozatokban, legfőképen pedig tetteikben: akkor majd lehet komolyan is tárgyalnunk a fegyverbarátság kérdése felett. Hangsúlyozzuk azonban Rakovszky Istvánnal együtt, hogy: „Az írott betű vagy a szó abban a pillanatban hal meg, mikor megszületett; egyedül a tett marad meg!" Ha a tettek összevágnak az elhangzó szavakkal és a leírt betűkkel: a protestantizmus s közelebbről a magyar protestantizmus nem fogja megtagadni a közös alapok és kincsek egyetértő védelmezését, építését és közkincsekké tételét! De vegyék tudomásul a bennünket hívogatók azt a legkomolyabb kijelentésünket is, hogy az olyan fegyverbarátságra, a mely arra volna csak jó, hogy fegyverbarátunkat az ellenség felett diadalra juttatva, arra képesítse, hogy a közös küzdelem alatt gondosan eltitkolt szándéka szerint minket eltiporjon, — a protestantizmus sem ma, sem soha nem kapható. Az ilyen fegyverbarátság helyett vállaljuk inkább a külön harczot, annyival is inkább, mert meg vagyunk győződve a felől, hogy ha a harezban valamelyik egyház megbukik is, az nem a protestáns egyház lesz, mert annak alapja örök: nem a római pápa, hanem az élő Istennek Fia, a Jézus Krisztus! H. I. ISKOLAÜGY. A természetrajz tanításának nevelő hatása. (Folytatás ós vége.) A végtelen sok példából tarlózzunk tovább. Régidők óta emlegetik az emberek a méhet úgy, mint a szorgalom mintaképét. Van is a méhek életében sok olyan vonás, mely például állhat az ember előtt; de sok életjelenségéről hallgatni szokott a tankönyv, avagy ebből is tisztán természetrajzot csinál. Szerintünk meg kellene tekinteni a méhet otthonában, munkája közben, lakásában végzett munkájában. Látnók, mint repül a nagyobb távolságban levő virág irányába. Milyen érzéke vezeti? Szagló képessége. Ez az érzékszerv a rovaroknál csodás fejlettségű. Több kilométer távolságra terjed. Azután megnéznők, miként metszi fel állkapcsával a zárt méztartó virágkelyhet pl. a gyujtoványfűnél. Alsó ajka hosszú nyelvforma, ezzel belenyúl s a mézet felnyalta. A virágport előbb érte el, mert az kivül van. Egész háta poros lett, de még nem indul haza, hanem hátsó lába kis söprűjével sok virágport kotor ugyanazon lábán levő kis kosárkájába. Több virágon ezt teszi s megrakodva — mint a gondos szülő — hazafelé indul. Otthon az építő munkások, mint gyermekek az anya terhét, lesöprik róla a virágport. Azután a méz és virágpor egy részéből a gyűrűi között kiizzadt viaszt szedik le róla a háziszolgálatot tevők nagy szeretettel. Ebből a viaszból építik azután az inasévet sem töltött fiatalok remek, szabályos sejtjeiket. Ha útközben bántja valami, védekezik a fulánkjaival életre-halálra. Nagy családja érdekében végzett munkájának megakasztóját élete árán bünteti meg. És ez a 30—40 ezer állat szép egyetértésben él, egy szűk kaptárban. Nagy és nemes munkát végeznek, gyűjtenek télire, nem érnek rá czivakodni, — hisz nem emberek ők. Pedig nem mindegyik veszi ki egyenlőkép a részét a munkából. Mily bámulatos a kicsinyek gondozása. Születésüket lesik a dajkák, melengetik és etetik, ha kikeltek, s mintha a naptár mindeniknek a hátacskáján lógna, a hetedik napon fedőt csinálnak rá viaszból. A fiatalok még nem kezdenek az élet küzdelmébe, hanem házimunkát végeznek : dajkálnak, etetnek, betegeket ápolnak, a hazaérkezők körül sürögnek-forognak. Mily szép beosztás, mintha egy szép erkölcsi alapon élő emberi családban volnánk. De ki tuclná a természet érdekességét elsorolni, melyek mind-mind e szép világ örökélete iránt táplálnak bennünk reménységet, sőt erős hitet. Nemcsak az egyes ember életének, hanem a társadalomnak is sok-sok tanulságot nyújt a nagy természet élő példáival. Az életközösség, közös fáradozás, társulás, szövetkezés, mind megvannak az állat- és növényvilágban is. Mintául szolgálnak az embernek, a teremtés koronájának arra, hogy egyesült erővel, egyetértéssel többre lehet menni. Mindannyian tudjuk a remete rák és egy fejletlen