Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-30 / 5. szám

(1903.) évben, egy felmerült, meggondolatlan váddal szemben azt is megmondtam, hogy „minden lelkipásztori befolyásunkat érvényesítsük a reverzálisok terén való veszteség csökkentésére, mert hogy azokat teljesen meggátolni, különösen nagy r. kath. többségű helyeken nem lehet, azt minden elfogulatlan és józan gondolkozású ember tudja és elismeri." Ha például én itt Kassán, segédlelkészemmel együtt, tehát másodmagammal, évi 7—8 reverzálist tudok kieszközölni, a félszázra menő római és görög-katholikus papság által nyert 12—14 reverzálissal szemben: azt hiszem nincs okunk szégyenkezni az eredmény miatt.1 Áttérve most már a „Ne temere" hatására, e Lap mult évi folyamának 11. számában nyilván megmondtam, hogy „a Ne temere többet árt a római katholikusoknak, mint a protestánsoknak." Ezt az állításomat ugyan az én kedves szerkesztő barátom azonnal és igen erélyesen leczáfolta; Kováts István is azt állítja, hogy ha eddig nagy volt, a „Ne temere" után még nagyobb lesz a veszteség, — azonban most már én czáfolok, és pedig a Homola István statisztikai adataival, a ki e Lap mult évi 15. számában már kiszámította, hogy 1908-ban a reformátusok vesztesége 246, az ágostai hitv. evangélikusoké pedig 436 volt, az 1907. évi 514-gyel, illetőleg 592-vel szemben. A református egyháznak tehát, egyetlen év alatt, több mint 50% hasznot hozott e téren a „Ne temere". Valóban nagy kár volt visszavonni!2 Végre még egyet. Ha összehasonlítjuk a reformátusok veszteségét az evangélikusokéval, őszinte sajnálattal láthatjuk, hogy az ő veszteségök aránylag véve épen négyszer annyi, mint a mienk, a mi arra mutat, hogy a magyar kálvinistaságban a hithűség és az ellenálló erő tetemesen nagyobb mérvben nyilvánult meg, mint a testvér evang. egyházban. Én ezzel dicsekedni egyáltalában nem akarok, de annyit talán mégis megkoczkáztathatok, hogy azok „a közönyös és kényelem szerető" kálvinista egyháztagok és őrállók, aligha szolgáltak rá annyira azokra a vádakra és panaszokra, a melyekkel némelyek, — bizonyára a legnemesebb buzgóságtól lelkesítve — őket elhalmozzák.3 Révész Kálmán. 1 R. K.-nak nincs. De ebből még nem következik, hogy mindenki úgy megtette kötelességét, mint ö. Ha mindenki megtette volna, bizony nem 30%-át szereztük volna meg az általunk összeadott vegyesházasságoknak. Szerk. 2 Az 1908. évi adatok tényleg javulást mutatnak. De hogy ezt a javulást a Ne temere okozta volna, azt csak majd egy pár év tapasztalata alapján állíthatjuk bizonyosan. A Ne temere helyett különben itt van a Provida és a róm. kath. püspöki kar instrukcziója, a mely alig engedett valamit a Ne temere követelményeiből. Várjuk tehát meg ennek is, legalább egy évi eredményét! Szerk. 3 Ha talán egyszer s másszor erösebb is a szó, a mit ejtünk, bizonyára nem más az oka annak, mint az őszinte buzgóság. S a szó erőssége ne essék nehezükre azoknak, a kik nem élnek közönyösségben ós kényelemszeretetben. Nekünk e lap hasábjain hivatásunk azokhoz is szólani, a kik még nem fejtik ki a kívánatos buzgóságot. Pedig hogy vannak még ilyenek is, azt — úgy hisszük — R. K. tisztelt barátunk sem tagadja. Különben is azok a kifogásolt jelzők nem egyedül a kálvinista, hanem mindkét protestáns egyház tagjaira és őrállóira vonatkoztak — az egyikre talán nagyobb joggal, mint a másikra. Szerk. Protestáns Unió. Egy új eszmét dobott a tömeg közé a budapesti Dávid Ferencz egylet e havi felolvasó ülésén Sztehló Kornél, a budapesti ágostai hitvallású evangélikus egyház gondnoka. „A klerikális mozgalom Magyarországon" czímen ismertette a róm. kath. egyház védnöksége alatt alakult szervezeteket, melyek társadalmi, jótékonysági, nevelési vagy politikai czélra alakulva, mind egy eszmét szolgálnak, t. i. azr, hogy a klerikálizmus újra hatalomra jusson hazánkban. Felolvasásokat tartanak; internátusokba gyűjtik hazánk ifjúságát; könyveket, folyóiratokat, napi, heti és havi lapokat adnak ki; szakszervezeteket, legényegyleteket, tanoncz-otthonokat, köröket, kisdedóvókat, iskolákat állítanak fel; politikai szervezetük a néppárt, a szocziális mozgalom szerve a keresztény szocziálisták országos szövetsége. Szóval minden téren arra törekszenek, hogy kezökben tartsák a hatalmat, s ennek segítségével az egész országot eszméik hatalmába kerítsék. Állításuk szerint a zsidóság és a szabadkőművesség ellen lépnek fel, s ezzel akarják népszerűvé tenni magokat azok előtt, a kik az ország minden bajáért a zsidókat és szabadkőműveseket teszik felelőssé. De tényleg mi protestánsok is vörös posztó vagyunk a szemökben, és egy kalap alá vesznek bennünket a zsidókkal és szabadkőművesekkel. Felsorolta a felolvasó a klerikális mozgalom összes szerveit, a melyeknek rendkívüli nagyszáma megdöbbentő. Micsoda munka, mily ügyes vezetés és mennyi pénz kellett ahhoz, hogy ezeket megalkossák! Kitűnő szervezés, hatalmas munkabírás, buzgó kötelességteljesítés jellemzi azokat, kik ebben a munkában résztvesznek. Hatalmas ellenféllel állunk tehát szemben; mert ellenfélnek kell tekintenünk mindazokat, kik a klerikális mozgalomban résztvesznek. Mi protestánsok — ág. hitv. evangélikusok, evangélikus reformátusok, unitáriusok — ugyanis kezdettől fogva antiklerikálisok voltunk. Nem vittük ugyan be a vallást sem az iskolába, sem a városházára, sem a megyeházára, sem az országgyűlésre, sem a társadalmi, avagy a politikai térre, sőt különösen óvakodtunk, hogy a felekezetiességet bevigyük ezekre a helyekre, — de antiklerikálisok vagyunk és nem nézhetjük jószemmel a klerikális mozgalmat. De miként szálljunk szembe vele ? Külön-külön kevesen vagyunk és így — a XX. században a szám nagyon sokat tevén — gyengék vagyunk. Sztehló Kornél e kérdésre így válaszol: Unió, jöjjön el a te országod! Lépjünk Unióba mi mindannyian, kik Luther, Kálvin avagy Dávid Ferencz reformáltjai vagyunk. Együtt erősek leszünk és szembeszálhatunk a klerikális mozgalommal. A felolvasás után tartott vacsorán Ürmössy Miklós, a budapesti Dávid Ferencz egylet elnöke is szükségesnek jelentette ki, hogy a klerikálizmus országos akcziójával szemben a protestáns felekezetek egységes szervezetbe egye-