Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-13 / 46. szám

ennél is nagyobb baj volt, hogy Zwingli hívei nagyon zokon vették a támadást; mélyebb lett az űr Zürich és Wittenberg között. Kálvin levelével siet Bullingerhez; minden erejét megfeszíti, hogy a szakadás igen nagy ne legyen. Ebből a levélből olvassunk el néhány sort. „Már magában véve az is szomorú dolog — írja a többi között — hogy mi, a kik olyan kevesen vagyunk, a kiket minden oldalról ellenség vesz körül, egymás között viaskodunk. Hosszabbkor nem jöhetett volna a támadás. Alig merlek benneteket kérni, hogy hallgassatok, mert belátom, hogy nem méltányos dolog ártatlanul így szenvedni... és én mégis felemelem kérő szavamat, kérlek, vegyétek figyelembe.. ., mily nagy talentumok ékesítik Luthert, milyen bátran, mennyi tudománnyal küzdött az Antikrisztus uralma ellen, mennyit fáradt az üdvösség kiterjesztése érdekében. Gyakran mondottam: Luthert én nagy tisztelettel az Űr kiváló szolgájának nevezném még akkor is, ha ő engem pokol fajzatának mondana. Megvallom, benne a szép erények mellett nagy hibák is vannak. 0 bárcsak megfeszítette volna erejét s heves indulatait féken tartani igyekezett volna és veleszületett szenvedélyével inkább az igazság ellenségei ellen fordult volna mindig, a helyett, hogy az IJr szolgái ellen dörög... De gondoljatok, kérlek, arra, hogy ő Krisztusnak szolgája, a kinek mi sokkal tartozunk. Ha ellene síkra szálltok, legfeljebb a hitetleneknek okoztak örömet, előmozdítjátok az ellenség diadalát, nem annyira magatok, mint az evangélium fölött." E levél érdekessége és jelentősége abban áll, hogy erőteljesen föltárja az olvasó előtt, mennyire egyetemes, magas, általános az a szempont, a melyből az író a fönforgó ügyeket tekinti. Lehetnek a vélemények ellentétesek, de sohasem szabad szem elől téveszteni azt, a mi összeköt. Az egység, a közérdek megköveteli sokszor még a személyes sérelmek elszenvedését is. Ez az elv talán sehol sem ölt annyira testet, mint éppen Kálvinnak Hullingerrel való személyes érintkezésében. Szó sincsen róla, mintha a genfi reformátor Zwingli utódával mindenben egyetértett volna. Sokkal erősebb egyéniség volt úgy az egyik, mint a másik, semhogy el ne tértek volna felfogás dolgában egymástól sok dologra nézve. Hogy többet ne említsünk, ott van az úrvacsora különböző magyarázata. Igen különböznek egymástól, de soha egyikük sem felejti el, hogy van valami, a miben egyek, s nem szabad engedni, hogy az összekötő kapocs a legnagyobb elvi ellentétek között is meglazuljon. Hogy az érintett dolog mellett maradjunk, Bullinger egy hosszabb tanulmányban (Absoluta de Christi Domini et catholicae eius sacramentis tractatio) kifejté a szentségekre vonatkozó nézeteit és a munkát véleményadás végett megküldötte Kálvinnak. Kálvin megörült a műnek. Azt hitte, hogy az alkalmas alapot nyújt majd minden ellentét eloszlatására. Rögtön áthívta Faréit, a hű barátot: „Bizony kifizetné magát, ha átjönnél — így ír hozzá. — De jöjj izibe, olyasmi van a kezemben, a mit rövidesen vissza kell küldenem. Szeretném a dolgot veled megbeszélni; majd meglátod, hogy kívánságom nem alaptalan". Kálvin bírálata a kálvini stílusnak, a gondolatok tisztaságának, világosságának remekműve. De ide csak annyi tartozik belőle, hogy a genfi pap bizony — mind mondani szokták — alaposan lebirálta a tanulmányt. Bullinger kedvetlenül válaszolt. A válasz elég fanyar lehetett; de Kálvinnak arra írt levele ugyancsak bizonyságot tesz a mellett, hogy mennyire vigyáz arra, hogy az elvi ellentétek az összekötő kapcsokat meg ne gyöngítsék. „Hosszú feleletedet, — mondja a levélben a többi között — a melyben érveimet czáfolni igyekszel, mellőzöm. Minek viszálkodnánk'? Könyvedben megjelöltem azokat a helyeket, a melyek nekem nem tetszettek, vagy másoknak a tetszésével nem találkozhattak... Ezt a te kérésedre tevéin, baráti kötelességet teljesítve. Ha te másképen gondolkozol, tégy belátásod szerint. Nekem őszinte kívánságom, hogy veled egy véleményen lehessek ; de ha nekem szilárd abbeli meggyőződésem, mely szerint a mi szövetségünk Krisztussal az úrvacsorában szorosabb és bensőbb, mintsem azt szavaid kifejezik, — azért mi ugyanazon Krisztusban maradunk továbbra is és ő a mienk marad. Én táplálom azt a reményt, hogy mi még egységesebb véleményre fogunk jutni." Íme a kapocs. Vitatkozni elvek felett lehet, de mindig szemmeltartásával annak, a mi egyesít. Természetes, hogy ez a kötelesség nem lehet egyoldalú. Kálvin és Bullinger jól érzik ezt. Ha Kálvin valahol így szól ide vonatkozólag : „Azoknak, a kiket az ő munkáiban egyesített az Űr, olyan érzésekkel kell egymástól elszakadniok, mintha szívüket tépdesnék", — Bullinger is megteszi azt, a mit a magasabb felfogás álláspontján a keresztyén érzület a szívére köt. Csak egy tényre óhajtjuk itt a figyelmet irányozni. Kálvin tudvalevőleg a szigorú egyházfegyelem híve; szent kötelességének tartja annak életbeléptetését, fenntartását. Ez a czél szívéhez van nőve, életének elsőrangú feladata. Bullinger a minden áron való fegyelmet (a kiközösítéssel) — elvből nem tudja helyeselni; olyan orvosságnak tartja, a mely rosszabb a betegségnél. Szerinte a szigorúan alkalmazott eljárás e téren veszedelmes, a gyommal, a gazzal kiírtja a búzát is. A kornak hite nem elég erős még. Fél. „Nagy mérsékletre van szükség — így ír. Nem szabad palánkot emelni az Űr asztala körül." Fél az összeütközésektől, az egyház megrendülésétől; már pedig inkább akarja, hogy „egy egyházunk legyen, mint egy sem". Nem tartozik ide annak a megvitatása, hogy melyik felfogás volt helyesebb; de egy kétségtelen: az elvi ellentét meg volt a két férfiú között itt, ebben az igen fontos kérdésben is. Most pedig lássuk, mennyire szem előtt tartja Bullinger azt, a mi összeköt. Mikor a szóban lévő szabályok miatt Genfben kitör a vihar, legnagyobb odaadással áll annak oldalán, a kit az Űr házának szerelme emészt. Nem néz az elvi ellentétekre : közbenjár. Az elíízetés idejében pl. Kálvin és