Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-13 / 46. szám

állíthatjuk, hogy a ki a tanárok munkáját csak abból a szempontból akarja értékelni, hogy a tanár 35 vagy 40 év helyett csak 30 évet szolgál és 6 óra helyett csak 3 órát tölt el hivatalában, — a tanári munkát nem ismeri. Napi 3 órai hivataloskodás! Ideális állapot is volna, ha az a magyarázat es a kérdezés testi és szellemi munkáján kivül legalább is ugyanannyi időt igénybe vevő előkészületet nem kivánna. Ha ráadásul ott nem volnának a tanári gyűlések, a módszeres és az ellenőrző konferencziák és minden hétre eső dolgozatok témáinak megbeszélése, a dolgozatok átnézése és a talált hibák megértetése és kijavíttatása. Ideális állapot volna, ha a restanczia lehető volna és ott nem állana őrt a tanár mellett az igazgató és a főigazgató, kezében a csaknem órára kidolgozott tanmenettel s nem ellenőrizné, hogy a tanár ott jár-e tanításában, a hol épen járnia kell. Ideális állapot volna, ha elég lenne 30 'esztendőre az a tudás, a mellyel a tanár tanszékét elfoglalja s nem kellene studiuma fejlődésével folyton tovább tanulnia. Ideális állapot volna, ha a tanártól csak a napi 3 óra megtartását kívánnák meg s nem igényelné a tarsasélet, a társadalom és az állam, hogy a hol kulturális munkáról van szó az iskolán kiviil is, ott a tanárság vállalja azt legelső sorban. S mindezek mellett is még ideális volna az állapot, ha a tanári innnka csak tanításból és nem nevelésből is állana, s ha a hivatását igazán felfogó tanár lelkét nem terhelné minden napon s minden tanítási órán annak a nagy felelősségnek súlya is, a mely nemzete leendő értelmiségének alapos, hazafias és valláserkölcsi tanításában és nevelésében reá háramlik, nemcsak hivatalos ellenőrei, hanem a saját lelkiismerete ítélőszéke előtt is! Az a napi 3 órai tanítás s az a 30 évig tartó tanári szolgálat mást és sokkal többet jelent tehát, mint a minek azt a félhivatalos kommüniké fogalmazói elgondolták és feltüntették. S nem csodálkozunk rajta, ha Magyarország egész tanársága méltóságos komolysággal utasította vissza munkájának e lebecsülését s követelte ugyanezzel a méltóságos komolysággal jogos igényeinek elvégre leendő kielégítését. Mert nagy ideje volna már annak, hogy társadalom, állam és minden iskolafentartó testület helyesen értékelje a tanári munkát. Hogy necsak a 30 esztendőt és a napi három órai tanítást hánytorgassa, hanem kellően figyelembe vegye ezeknek testi és szellemi terheit, a kötelesség kiszabott voltát és a pontos teljesítéshez fűződő nagy és nehéz felelősséget is! Ha mindezeket figyelembe veszik, nem fogják irigyelni a tanároktól sem a 30 év után való nyugalomba vonulhatást, sem a vakácziókat, sem a tisztességes megélhetés és a stúdiumokban való előhaladás anyagi feltételeit! Adja Isten, hogy ennek ideje már most elérkezett legyen! H. I. TÁRCZA. Kálvin és Bullinger. A kis Svájcznak feltűnően nagy szerep jutott osztályrészül a XYI. század vallásjavítási mozgalmaiban. A reformácziónak két gyújtó pontja is magára vonja itt a figyelmet: Zürich és Genf. A század derekán mindkettőben nagynevű férfiak állanak az egyházi ügyek élén. Zürichben Bullinger Henrik, — Genfben Kálvin János. Bullingernek és Kálvinnak egymáshoz való viszonya egyháztörténeti szempontból fontos, de érdekes is. Azok, a kik a fiatal noyoni tudós jelentőségét az Institutio megjelenése után először felismerték, a Bullinger köréhez tartoztak. „Látod — így ír egyikük — mit mond Kálvin János a franczia királynak. Olyan tisztán és világosan kimondja az igazságot 1 Lehetetlen szó nélkül elmenni mellette." Judae Leó nemsokára ismerteti az érintett munkának egy részét és így emlékezik meg az iróról: „Kálvin János mélységes vallásossággal nagy műveltséget egyesit, újabban egyes institutiokat írt, a melyekből néhány fejezetet kivonatoltam. Finomabban, világosabban, érthetőbben beszélni senkisem tud". Szóval Kálvint működésének első pillanatától fogva igen előnyösen ismerték Zürichben, s különösen Bullinger soha sem téveszté szemei elől öt évvel fiatalabb lelkésztársát. Levelezésük már 1537-ben kezdődik és egészen Kálvin haláláig tart. Ez a levelezés nem mindenkor egyenletes, de mindig figyelemre méltó. Theologiai, egyházpolitikai tekintetben fontosabb, mint talán némelyek gondolják. Belevilágít az akkori Svájcznak minden fontosabb egyházi kérdésébe s nem ritkán olyan oldalaira vet azoknak fényt, a melyek egyébként homályban maradtak volna. E sorok idevonatkozólag csak egy benyomásról akarnak beszámolni, arról t. i., a melyet a szóbanforgó levelek az olvasóban az első pillanatban ébresztenek. Jobban mondva, a mi legelőször megragadja a figyelmet. Mi ez? Lássunk egy-két részletet. Bucer nagy körültekintéssel és önmegtagadással dolgozott annak az ellentétnek a kiegyenlítésén, a mely az úrvacsora-tanban Zürich és Wittenberg között fennállott. Valami megegyezés létre is jött, annak a szövegnek az alapján, a melyet Bucer — a békebarát — az augsburgi konfesszió kifejezéseiből összeállított. A szenvedélyes wittenbergi reformátor azonban, a ki sehogysem tudott a zürichiek irányában fölmelegedni, „Kurzes Bekenntnis"-ével egyszerre csak neki rontott a zürichieknek. Romba dőlt mindaz, a mit Bucer épített. De még talán