Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

Gondoljunk ezeken kivül még a holland Scholtennek és Rauwenhoifnak s legközelebb a német Harnacknak a protestantizmusról írt kritikájára. És gondoljuk meg azt, hogy mindezek a férfiak nem a protestantizmus és a keresztyénség ellenségei, hanem kiváló hívei és munkásai. Tehát ítéletükben nem a keresztyénség gyűlölete, hanem annak, de egyszersmind örök fejlődésének szeretete vezette őket. Már most a protestantizmust egyfelől mint valláserkölcsi és közművelődési életirányzatot, másfelől pedig mint vallástudományi vagy ;

theológiai rendszert kell tekintetbe vennünk. A fentebbi bírálatok is, bár különböző mértékben, ezt a két oldalát bírálták. A fentebbi bírálatok is felülbírálásra szorulnak, kétségtelenül. Itt csak mindezekkel szemben való elvi álláspontunk jelzésére kell szorítkoznunk. A protestantizmusban:, úgy is mint gyakorlati valláserkölcsi ós közművelődési életirányzatban, úgy is mint elméleti theologiai rendszerben, a középkor maradványai és az újkori egyetemes élet alaperői egyesülnek, a középkori keresztyónsé^nél magasabb, az Őskeresztyénségtől tovább fejlődött keresztyén valláserkölcsi életelvvé, rendszerré és újkori világhatalommá. Á kétféle elemet gondos elemzéssel és tiszta ítélettel kell szétválasztanunk egymástól. Annyi azonban bizonyos, hogy a modern európai és amerikai tisztább keresztyénség, világműveltség és világélet kifejlődésére elhatározó, alapvető befolyást gyakorolt. A XX. század személyes keresztyénségének és egyetemes szabad művelődésének bölcsőjét a reformáczió ringatta, nagy fejlődési lendületével. A Jézus Krisztus keresztyénségében vannak ennek mély forrásai. A római világbirodalom, a középkori pápai világegyház után a reneszánsz, a XVII. századbeli parlamentárizmus, a XVIII. századbeli forradalmi átalakulás és a XIX. század egyéniség-elvűsége voltak a protestantizmus legnagyobb segítőtársai az újkori s a jelenkori élet legbecsesebb értékeinek, alapjellemónek kifejlesztésében. Természetesen, maga a protestáns keresztyénség is sokat fejlődött e négyszáz év alatt,. Azonban léte alapforrásaival, az első keresztyénséggel és a XVI. századbeli reformáczióval való szerves összeköttetését megtartotta. Életkérdése is, hogy továbbra is megtartsa. De az is életkérdése, hogy a jelenkor követelte reformot is végrehajtsa. Jézus Krisztus, a reformáczió é,s a jelenkor: ebből a három alapelemből kell kialakulnia a X^. század protestáns keresztyénségének, a>s állandó reform, az örök fejlődés jegyében. Csak ebben a jelben lehet diadalmas jövendője! V. J. Indítvány a jus placeti tárgyában. Dr. Benedek Sándor közig, biró s egyházkerületi tanácsbiró, a dunamelléki ref. egyházker. október 25-iki gyűlésén, hosszabb indokoló beszéd kíséretében, indítványt terjesztett elő a jus placeti érvényesítésének és az esetleg szükséges megtorlási eljárás törvény útján szabályozásának kérése iránt. A nagy tetszéssel fogadott beszédet és az egyhangúlag elfogadott indítványt szószerint itt közöljük: Tisztelt közgyűlés 1 A Borromeus-encziklikával az egyházkerületet alkotó egyházmegyék kivétel nélkül foglalkoztak s majdnem valamennyi egyházmegye tiltakozik ezen pápai bulla támadása ellen s megfelelő intézkedéseket sürget. Valóban ez a bulla igen súlyos kitételeket tartalmaz. E szerint a mi reformátoraink gőgös és lázadó emberek voltak, Krisztus keresztjének ellenségei, a kik hizelegtek a legromlottabb fejedelmeknek és népeknek és a kiknek a hasuk volt az istenük. Maga a reformáczió pedig véres harczokat, polgári háborút idézett elő, végül pedig az evangéliumi szabadság örve alatt az erkölcsöknek olyan megromlását s a fegyelemnek olyan megtévelyedését eredményezte, a meddig a középkor sem sülyedt. Bethmann-Hollweg német kanczellár méltán jelentette ki erről az encziklikáról, hogy ez a reformátorokról, a reformáczióról, a protestáns fejedelmekről és népekről oiyan kitételeket tartalmaz, melyek a lakosságot vallásos, állami és erkölcsi érzületében mélyen sértik és hogy ezek a kifejezések a felekezeti békét komolyan veszélyeztetik. Rómának a reformátorok és a reformáczió elleni emez ádáz kitörése nem első kísérlet. Hiszen történeti tény, hogy már 1870-ben az akkori pápa pestisnek minősítette a protestantizmust, nyilatkozatát csak Bismarck, a vaskanczellár erélyes fellépése folytán vonta vissza. Ennek a történeti igazságot megcsúfoló támadásnak megismétlése engem mély szomorúsággal és megdöbbenéssel töltött el. mert én tisztelettel viseltetem r. katholikus polgártársaink és a róm. kath. egyház hivatott képviselői iránt, s az ilyen támadás sajnálatosan még távolabbra tolja ki annak az időnek eljövetelét, midőn az egyházak, felekezeti különbség nélkül, együtt fognak küzdeni minden egyháznak ama belső ellenségei ellen, kiket a kor materiális és istentagadó irányzata szembe állít az egyházak nagy erkölcsi igazságaival. Az „Edité Saepe Dei" kifejezései sértetlenül hullának le azokról a nagy történeti alakokról, a kik az erkölcs szigorú törvényei alá hajtották a kor megromlott társadalmát,: mint Kálvin a genfi társadalmat; a kik félelem nélkül mentek a máglyára s megnyugvással tűrték a gályarabság nehéz lánezait. Maga a reformáczió pedig nemcsak az erkölcsi megújhodást jelenti, hanem jelenti az újabb államalakulásokban is az egyéni szabadság érvényesülését, a parlamentárizmus megszilárdulását s a liberális eszmék előretörését. Ezt beismerik a r. kath. egyház müveit és liberális elemei is. Ezért bizonyos az, hogy az „Edité Saepe DeiK

encziklika a kor felfogását megváltoztatni nem fogja, s azok közé az okiratok közé tartozik, a melyek a reformált egyházak hívőinek kegyeletes érzelmeit mélyen sértik, s veszélyeztetvén a felekezetközi béke áldásait, kártékonyán hatnak vissza magára a r. katholikus egyházra is. Ezekből az okokból, tiltakozásunknak kifejezése mellett, bátran napirendre térhetnénk az „Edité Saepe Del—encziklika felett, habár azt a kalocsai érsek a kir. tetszvény nélkül kihirdette. Ez a bulla és ez a kihirdetés azonban nem áll egyedül; ez csak egy lánczszemét képezi annak a mindjobban kidomborodó jelenségnek, melyet évek óta sajnálatosan tapasztalunk, hogy t. i. a pápai okmányok (bullák, encziklikák, dekrétumok) a királyi tetszvény alkalmazása nélkül hirdettetnek ki. Legújabban bizonyság erre a „Ne Temere", a „Provida", az „Edité Saepe Dei" stb. Úgyannyira, hogy a pápai