Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

A reformáczió jelentősége a keresztyénség fejlődésének történetében. — A reformáczió emlékünnepére. — A reformáczió jelentőségét általánosságban így határozza meg Fairbairn oxfordi tanár: „A reformáczió, léte erejéből való visszatérés vagy megkísérelt visszatérés a Krisztus vallásához, a tisztább és eredetibb keresztyén valláshoz, és pedig sokkal inkább bevégzett, mint megkísérelt visszatérés. Olyan vallásos eszméket, erőket és elemeket tárt föl, a melyek hatalmasan munkálták az emberi szabadságot, az államban szabadabb és magasabb életet teremtettek, az emberben és a társadalomban nemesebb czélokat, nagyobb függetlenséget, az egyenlő szabadság és egyenlő igazság szeretetét, azaz emberszeretetet támasztott".1 Az ilyen általános meghatározások alatt gyakorta meghúzódik az a nálunk is közhellyé vált, tétel, hogy a reformáczió nem egyéb, mint az első keresztyénség felújítása, visszaállítása. Azonban ez a tétel, a maga teljes értelme szerint, nem egyéb, mint protestáns történelmi dogma. Pedig a valódi történetírásnak nincsenek dogmái, csak viszonylagos értékítéletei. A történelemben nincs azonos esemény-ismétlődés. A történelem az egyéni és alkalmi történés sokszerűségéből szövődik. A modern történetírás az egész történés elvi egyneműségét, de a történelmi jelenségek sokféleségét, tényleges különbözőségét hirdeti. Ebből következik, hogy a XVI. századbeli reformált keresztyénség nem azonos az első századbeli keresztyénséggel. A reformált keresztyénség nem az első századbeli keresztyénség felújítása, hanem a keresztyénség fejlődésének új foka. Mint ilyenről hallgassuk meg a jelenkori világprotestantizmus néhány kiváló tudós munkását. Az angol Marshall azt mondja : „Nem mondunk sokat azzal, hogy az a forradalom, melyen a keresztyén theologia az utolsó ötven év lefolyása alatt átment, annak egész történetében páratlanul áll. Még a reformácziói harezok idejében sem ment végbe ilyen átalakulás, inert Luther és Kálvin, Tyndale ós Wicliff inkább a múltra, mint a modern tudatra hivatkoznak. Sőt mondhatjuk, hogy a theológiai gondolkozásbeli mostani átalakulás annak a ténynek tulajdonítandó, hogy a reneszánsz elveit (az . önálló .egyéni kutatás) csak ma alkalmazzák először az egyház hagyományos bölcsészeiére."2 A franczia Sabatier Ágost, volt párisi egyetemi tanár, azt a kijelentést teszi: „A reformáczióban a keresztyénség eszményi elve visszanyerte a maga eszményiségét; a keresztyénség megerősödött isteni, érzékfeletti mivoltának új tudatával; megtisztult az idegen elemektől, melyek addig uralkodtak fölötte; a maga erkölcsi tökéletességében és szellemi tisztasságában úgy jelent meg, mint egy teljesen új élet elve, a mely majd újjá tudja 1 Fairbairn A. M.: Religion in history and in modern life. 1907. 221—222. 1. 2 MarslwU N. H.: Die gegenwiirtigen Richtungen der Religionsphilosophie in England nnd ihre erkenntnistheoretifíchen Grundlagen. 1902. 4. 1. teremteni még a theológiákat, a formákat és a vallási társadalmakat, a nélkül, hogy ezek közül bármelyiket megsemmisítené vagy eltűntetné. A múlton való eme győzelem után a protestantizmusnak szigorúan vallási és erkölcsi elve valóban határtalan fejlődésre képesnek mutatkozott". „Magában véve nem új, csak a XVI. században új." „Másfelől a r. katholikus szellem fenmaradt a protestáns egyházakban. Nemcsak a középkor és a zsinatok dogmatikai hagyománya tartatott meg, hanem az emberek nem vonták kétségbe azt sem, hogy csalatkozhatatlan külső tekintély szükséges volt, Megpróbálták felállítani az írás csalatkozhatatlanságáról szóló dogmát s azon az alapon tekintélyi theológiát alkotni." Pedig „a reformáczió lerontotta örökre az egész régi tekintélyi rendszert". „Ilyen dogmaalkotási kísérlet: következetlénség a protestantizmusban." 1

Ezért beszél a skolasztikus protestantizmusnál a protestáns tekintélyi dogmáról (le dogme protestant de rautorité). Ilyen alapon az ó-protestantizmus tekintélyi vallás (religion d'autorité) a megtisztított protestantizmussal, mint lelki vagy szellemi vallással (la religion de l'esprit) szemben. Még élesebb kritikával szól a reformáczióról a német Tröltsch Ernő, heidelbergi egyetemi tanár. „A protestantizmus lényeges alapvonásaiban és megnyilvánulásaiban a középkori eszme átalakítása és a benne tagadhatatlanul meglevő nem-középkori, modern ; mint modern csak akkor jön tekintetbe, mikor a protestantizmusnak első, klasszikus alakja már széttört vagy széthullott." „A protestantizmus vezető eszméi csak középkori problémák új megoldásai. És pedig a protestantizmus négy alapeszméjéről van szó : a kegyelem és hit eszméjéről, az egész életre kiterjedő vallásos műveltség alkotásáról, emez eszmének egy kizárólag ez által meghatározott és ennek szolgáló állami életben való megvalósításáról és az egyház és a tekintély fogalmának megalkotásáról." A protestantizmusban levő új és modern pedig „a protestantizmus vallásos alapeszméje: a szentség-fogalomnak, a valódi katholikus szentség-fogalomnak felbontása." Vagy részletesebben kifejezve: „a vallásnak bensőséges, személyes és szellemi jellege; az Isten iránt való odaadásból származó erkölcsiségnek önkormányzata (autonómiája), szabad és egész volta; Istennek az ő világában való léte és jelenléte és minden természetnek, mint teremtésé alkotórészének megszentelése; a gonosz akaratnak tisztán a szent és kegyelmes isteni akarat megismerése által való legyőzése." A benne levő új és modern tartalom által lett a protestantizmus, legalább részben, a modern világ teremtője a vallási, egyházi, tudományos, társadalmi, állami és általános művelődési élet terén. Aztán a protestantizmus további fejlődését rajzolja Tröltsch és a régitől sokban eltérő, jelenkori protestantizmust jellemzi.2 1 Sabatier A.: Les religions d'autorité et la religion de l'esprit. 1903. 263—264, 266. 1. 3 Troeltsch E.: Protestantisches Christentum und Kirche in der Neuzeit. (Kultur der Gegenwart. I: IV.: Die christliche Religion : I. Geschichte der christlichen Religion. 253—458. 1.) 1906. 257, 258, 266, 268. stb. 1. t