Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-23 / 43. szám
ő az államok legmegbízhatóbb támasza, a rendnek és törvénynek legfőbb őre, míg a protestantizmus nemcsak a lelkek békességét zavarta és zavarja meg, hanem megingatja a nemzetek állami és társadalmi alapjait is. Épen az idén jelent meg a pápa híres „Edité saepe" encziklikája, a mely „gőgös és lázadó" embereknek nevezte a reformátorokat, a kik „nem keresték az erkölcsök megjavításának út ját-módját, hanem... szaporították a zűr-zavart, a maguk és mások szabadosságának zabláját tágították" s „a legkorruptabb népeknek és fejedelmeknek hízelegve" forradalmat támasztottak és „a viszálykodásokkal és háborúkkal Európa minden életerejét elgyengítve, előkészítették a modern idők lázadásait és hitehagyottságát". A történelem azonban a legvakmerőbb ferdítés bélyegét süti reá erre a tanításra. Nem a vak véletlenségek sajátságos összetalálkozása az, hogy azok a népek, a melyek a reformácziót egészükben, vagy tekintélyes részükben befogadták, belső forradalmak s trónok feldöntögetése nélkül, békésen haladnak az alkotmányos, a kulturális és az anyagi élet terén s az állami és társadalmi életben csendes, de folytonosan tartó munkával teremtik meg azokat a formákat és intézményeket, a melyek biztosítják a polgári, a lelkiismereti, a tudományos szabadságot, az egyének boldogulhatását s enyhíteni igyekeznek a társadalmi élet ellentéteit és nyomorúságait. S nem a vak véletlenségek sajátságos összetalálkozása az, hogy a reformáczió elől elzárkózott, vagy azt kebelükből kiirtott népek, a melyek megmaradtak a pápaság őrködő gondviselése alatt: csak az erőszakos belső forradalmak, trónok feldöntögetése, alkotmány formák megváltoztatása mellett látják a maguk javát elérhetőnek, s a mikor új alapokat kívánnak vetni állami, társadalmi, kulturális és gazdasági életüknek, a meggyűlölt abszolutisztikus kormányzás megszüntetése után legelső sorban a pápaság egyházával igyekeznek radikálisan leszámolni. Logikája kell hogy legyen ezeknek a tényeknek. S ez a logika, mint a történelem tanulsága czáfolja meg a protestantizmus ellen szórt pápás rágalmakat, s mutatja hamisnak és tarthatatlannak azt a kérkedő pápás tanítást, a mely szerint a pápa egyháza volna a nemzetek boldogulásának legtiszteletreméltóbb és legmegbecsülendőbb faktora, Tekintse meg bárki a történelem világítása mellett a reformáczió tói elzárkózott, vagy mesterséggel elzárt román népek életét. Az egy franczia népet kivéve, mily inferioritást mutat az fel minden téren a protestáns, vagy jó részben protestáns népekével szemben. S ha ez inferioritás okait kutatjuk, kivétel nélkül mindenütt reátalálunk a pápa egyházának kerékkötő szerepére. S tekintse bárki azokat a nagy nemzeti rázkódtatásokat, a melyeken a román népek vagy már átmentek a múltban, vagy átmennek a jelenben. Ha azoknak okait keresi, megint lehetetlen észre nem vennie, hogy azok között legelső sorban szerepel a pápa egyháza, a maga minden szabadságot és természetes haladást elfojtani igyekvő természetével, a mely a legradikálisabb reakcziót váltja ki a zsarnokságot megunt telkekből. Spanyolország és Portugália hatalmas gyarmatállamait forradalmak szaggatták általában az anyaállamok testéről s tették azokat köztársaságokká. Portugáliában most dőlt meg a királyság s alakult meg a köztársaság. Spanyolországban szintén inog a trón és erős a köztársaságra való törekvés. Francziaországot hány forradalom vihara zúgta már át, csereberélve a kormányformákat. Itália csak véres forradalmak árán tudott egységéhez és konszolidálódásához hozzájutni. ÍS nem a román népek-e azok, a melyeknek tagjai az államok és az emberi társadalom békességét leginkább veszélyeztető titkos tolvaj, rabló, gyilkos, anarkista szövetségekbe tömörülnek? S a román népek eme belső forrongásaihoz mintegy természetes kísérőként csatlakozik a vallási téren való szélső radikalizmus: a vallással, egyházzal való szakítás. Olaszországban nemcsak örökös farkasszemet néz egymással a Kvirinál és a Vatikán, de az állami élet hivatalos irányzata tervszerűleg is törekszik az egyház, a vallás befolyása alól való emanczipáczióra. Francziaország pár éve szakította szét az egyháznak és államnak korábban igen szoros viszonyát. Spanyolországban most folynak a heves, szinte forradalmi küzdelmek épen e kérdés felett. A forradalom útján kialakult új portugál köztársaság kormányának pedig, a monarchikus államforma megdöntése után a legelső dolga az, hogy felbontsa az állam és a róm. kath. egyház között volt viszonyt s kitiltsa az országból a jezsuitákat, az összes szerzetrendeket és kongregácziókat. Róma keserves könnyeket hullat mindezek felett s telejajgatja a világot a hálátlanság által feltámasztott panaszaival. Pedig, ha nem csak folyton foszló hatalma felett álmodoznék s nemcsak ennek visszaszerzésére törekednék minden eredmény nélkül, hanem tanulni is tudna a tények logikájából, akkor a panaszkodás és fenyegetőzés helyett inkább a saját reformálásának mikéntje felett kellene hogy elmélkedjék, s a helyett, hogy a reformátorok és a reformáczió ellen szórja oktalan rágalmait, meg kellene tanulnia azok őszinte megbecsülését. Mert ha Róma tanulni tudna, megtanulhatná a tények logikájából, hogy abban a nagy elmaradottságban, a melyben a román népek a legújabb időkig éltek; azokban a forradalmi és