Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-02 / 40. szám

világ protestáns társadalmainak jogos fölháborodását. A Borromeus-encziklikát értem, a melynek a protestantizmusra és a protestantizmus nagy alkotóira vonatkozó kifejezései csakugyan elemi erővel juttatták a méltatlankodás, a fölháborodás érzelmeit kitörésre. Es én, Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés, itt ez alkalommal mulasztást követnék el, ha erről röviden meg nem emlékezném. Méltatlan az encziklikának ez az állásfoglalása, mert a történelmi igazsággal egyenes ellentétben áll. Nem az erkölcsi rombolás gonosz szellemei támadtak föl az erkölcsi rend ellen, hanem a középkori egyháznak erkölcstelen elfajulásai idézték föl erkölcsi fölháborodását a szigorú, komolyabb erkölcsi alapon álló embereknek. Az az objektív komoly ember, a ki nem huny szemet a történelmi igazságok előtt, vagy nem akarja azokat letagadni, tartozzék bármely egyház keretébe, különbség nélkül el kell, hogy ismerje, hogy igenis a protestantizmus az erkölcsi tisztulás szelét jelentette a világon és hogy buzditóan hatott magára a róm. kath. egyházra is, úgy hogy felvilágosodott, az igazság fáklyája által vezetett róm. kath. író és gondolkozó sem mondhat mást, mint hogy a protestantizmus az erkölcsi megújhodás, az erkölcsi tisztítás eszköze volt a róm. kath. egyházra nézve is. Es azok a férfiak, a kik szemben állottak a maguk igazával a mindenre kész ellenség egész hatalmas fegyverzetével, azok a férfiak, a kik emelt fővel mentek máglyára, a kik nyugodt lélekkel tűrték el a maguk igazságáért a gályarabságnak évtizedekre szóló megpróbáltatásait : azok a férfiak nem a gonosz indulatok által hajtatva indultak az erkölcsi rend ellen ; azok a férfiak erre a szerepre csak azért voltak képesek, mert egy igaz, egy nagy, egy nemes ügynek elszánt, önzetlen, magasztos szolgái voltak. Es a kisebbítésnek, a gyalázásnak az a hangja, a mely e szerencsétlen encziklikában megszólalt, nemcsak méltatlan az igazsághoz, de méltatlan az igazságot tisztelő lovagias ellenfélhez is. El kellett ezeket mondanom Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés. El kellett mondanom, noha talán némi jeleit itt is látjuk annak, hogy ez a sértés, a mely elkövettetett, nem volt meggondolt és öntudatos, hogy talán alárendelt közegek túlbuzgalma volt az, a mely ezeket á szerencsétlen és igazán a róm. kath. egyház fejéhez nem illő kijelentéseket adta a római pápa szájába, és mutatkoznak ebben a tekintetben is az okozott sérelem enyhítésére vonatkozó kísérletek. Talán már ezek miatt is megelégedhetünk a magunk meggyőződésének, a magunk igazságának egyszerű kijelentésével. De ha én most azzal a kéréssel fordulok a közgyűléshez, hogy minden továbbmenő akcziótől tekintsünk el ebben a kérdésben s hogy se magunk továbbmenő lépéseket ne fűzzünk ehhez a sajnálatos inczidensliez, sem az államkormányhoz ilyen irányban semminemű fölszólítást ne intézzünk, úgy ennek döntő oka, hogy mi itt nem valamely gyakorlati cselekedettel, nem valamelyik olyan rendszabállyal állunk szemben, a mely a gyakorlati élet terén bármely tekintetben sértené jogainkat, vagy beleavatkoznék a mi jogos cselekvési hatáskörünkbe ; hanem egy elméleti kijelentéssel, a mely elméleti kijelentéssel szemben, bármennyire téves, bármennyire sajnálatraméltó és méltatlan legyen is, nézetem szerint nem a közhatóság rendszabályaira, hanem az igazság fegyvereire van szükség. Es Főtiszteletű Közgyűlés ! Hozzáteszek még egyet. Ilyen kijelentések igen is bánthatnak bennünket, mert föllázíthatják a bennünk élő igazságszeretetet és a nagy, őseink nemes emlékezetéhez való ragaszkodást, de nem veszélyeztethetnek, nem károsíthatnak bennünket. Ha ellensége volnék a róm. kath. egyháznak, örömmel látnám azt, hogy ilyen kijelentések történnek az egyház illetékes vezetősége részéről; mert a ki ilyen kijelentéseket tesz, csak saját magát sebezheti meg, és csak azt érheti el a róm. kath. egyház, ha ezen a végzetes téren halad tovább, hogy elfordul tőle valláskülönbség nélkül a felvilágosodott, a helyesen és nemesen gondolkozó emberiség általános közhangulata. Hát mondom, ha ellenségük volnék, örömmel látnám azt a jelenséget; de én nem vagyok ellensége a róm. kath. egyháznak, ellenkezőleg én a róm. kath. egyházban egy nemes szövetségest szeretnék látni, a ki a maga híveinek köreiben a saját igazságai vagy a saját elvei alap ján, de analóg munkát végez azzal, a mit nekünk kell végeznünk : a valláserkölcsi gondozásnak, a hívek lelki békéje, lelki nyugalma, erkölcsi tisztasága megóvásának nemes munkáját. Bárminő tévedések történhetnek, bárminő visszatetsző jelenségekkel találkozunk, én nem akarom szem elől téveszteni, hogy ez lehet véges emberek gyarlósága, véges emberek túlbuzgalma, de ez az intézmény, a melynek nevében ezek elkövettettek, az nemes és nagy hivatással bír, a mely nemes és nagy hivatásban kellene, hogy ők is szövetségesekiil tekintsenek bennünket. Hát ebből a gondolkozásvilágból és ebből az érzelmi világból tekintem én ezt a jelenséget is, és épen ezért nem örömmel, de mélységes sajnálkozással fogadom, és azt a szivem mélyéből jött óhajtást fűzöm ennek konstatálásához, hogy vajha azok a disszonáns hangok, a melyek minden ilyen törekvésnél fölmerülnek, vajha a visszatetszésnek, a felháborodásnak, az erkölcsi reakcziónak azok az egészséges jelenségei, a melyek minden ilyen esetben az egész világon mutatkoznak, meggyőznék végre-valahára a róm. kath. egyház vezetőségét, hogy saját egyháza érdekében nem helyes úton jár, a mikor ilyen kijelentésekre sodortatja magát, hanem csakugyan békejobbot, testvéri jobbot kellene, hogy nyújtson azoknak, a kiknek a materializmus, a vallástalanság, az istentagadás nagy veszedelmei ellen való nagy küzdelemben szövetséges társakul kellene állniok egymás mellett. Mi, Főtiszteletű Közgyűlés, nem tántorodunk el ettől a helyes, ettől a valóban keresztyéni, valóban krisztusi felfogástól. Menjünk a, magunk útján. Igyekezzünk teljesíteni a magunk magasztos hivatását. Ha ebben bármi