Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-02 / 40. szám

KUN BERTA 1817—1910. A tiszáninneni ref. egyházkerületnek s vele együtt az egész magyar református egyháznak mély gyásza van. Kuu Bertalan püspököt, a ki Isten kegyelméből a pátriárkák korát érte meg, elszólította az Úr az élők sorából szeptember 28-án. A lombhervasztó ősz elhozta Kun Bertalan nemes életének is a végét, s ő, a ki szinte egy egész korszakra terjedő időig állott hűséggel mennyei Ura szolgálatában, halhatatlan, nemes lelkével ott van immár a dicsőültek seregében! Jobb hazába költözése nem volt váratlan, hiszen a kilenczvennegyedik esztendő terhét hordozta vállain s a roskadó test megakadályozta már lelkét; az utóbbi esztendőkben hűséges szolgálata tökéletes betöltésében. De elmúlása mégis mély gyászt borít lelkünkre, mert benne egyházi életünknek egyik legtiszteletreméltóbb alakja dőlt ki közülünk, a kinek egész élete példa vala előttünk az igaz hitben és az igaz hitből fakadt nemes munkálkodásban. Mint tanuló már dísze, büszkesége volt az iskoláknak, a mióta pedig, a tudomány külföldi székhelyein tudással, tapasztalással, lelkesedéssel meggazdagított lélekkel lelkipásztorrá lett, olyan pásztori, egyház- és iskolaépítői erényeket tündököltetett, a melyek méltán emelték őt díszben és elismertetésben folyton felfelé haladott pályáján a legmagasabb polczra, a melyre demokratikus egyházi életünkben papi ember felemeltethetik. De bármely fokán tekintjük is őt pályájának, mindenütt mint a hit által áthatott, hite által az egyház és iskola építésére lelkesített, a szolgálatban hű és meg nem fáradó ember példányképe áll előttünk. Munkára, szolgálatra kész lelkének legnemesebb törekvéseit tisztelettel bámultuk még az utóbbi években is, a mikor erősen hanyatló testi ereje daczára nemcsak a sárospataki főiskola és a tiszáninneni egyházkerület ügyeinek vezetésében, hanem a zsinat ós a konvent tanácskozásaiban is odaadó hűséggel igyekezett teljesíteni a reábízottakat! Élete folyását, egyszerű falusi Ielkipásztorságból a püspökségig felemelkedését, az egyház és az iskola építése körül szerzett érdemeit, ritka szónoki tehetségének méltatását meg fogják majd írni a nálunk avatottabbak. Mi, azonkívül, hogy mint lapunk egykori buzgó munkatársának sírjára letesszük tiszteletünk és hálás kegyeletünk koszorúját, — az ő nemes életének azt az alapvonását emeljük ki, a mely a hitnek s a hitből származó, soha meg nem lankadó hűséges szolgálatnak nagy erényét ragyogtatja előttünk. Mint megérett gabona, betakaríttatott ő az Úrnak csűrébe! De hite, hűsége, mint nemes és lelkesítő példa tündököljön előttünk továbbra is, hogy ama nagy számadásnál, miként ő, úgy mi is híveknek találtassunk és mennyei Urunk által többre bízattassunk! Legyen emlékezete örökké áldott! * A boldogult életrajzi adatait, főbb vonásokban, a következőkben adjuk : Született 1817 jan. 21-én Félsőnyárádon. Középiskoláit Beregszászon és Miskolczon végezte. 1836—-39-ben a sárospataki theologia növendéke volt, 1840—41-ben pedig nevelősködött. 1842-ben a gagybátori gyülekezet választotta meg lelkipásztorává; 1843/4-ben pedig, gyülekezete engedelmével a bécsi, lipcsei, hallei és berlini egyetemeket látogatta meg. 1850-ben a miskolczi gyülekezet hívta meg lelkipásztorává, s e gyülekezetet szolgálta haláláig. Erdemei elismeréséül a tiszáninneni kerület 1854-ben aljegyzőjévé, 1860-ban főjegyzőjévé, 1866-ban pedig, Zsarnay Lajos halála után, püspökévé választotta. Mint hivatalára nézve legidősebb püspök, 1884 óta lelkészelnöke volt az egyetemes konventnek ós a két utóbbi zsinatnak. Erdemei elismeréséül a király 1870-ben a királyi tanácsossággal, 1897-ben pedig a Lipót-rend középkeresztjével tüntette ki; Miskolcz városa pedig díszpolgárává választotta. Irodalmi téren a régebbi időben elég széles körű működést fejtett ki. Székács—Török és Ballagi idejében a Prot. Egyházi és Iskolai Lapnak is szorgalmas munkatársa volt. Imáin és alkalmi beszédein kívül külön kiadott művei: Visszhang a vegyesházasság ügyében. Név nélkül. Lipcse. 1844. — Egyházi szónoklattan. Miskolcz. 1855. Tisza István a Borromeus-encziklikáról. A dunántúli ref. egyházkerületnek szept. 28-án kezdődött közgyűlését gr. Tisza István hosszabb beszéddel nyitotta meg, a melyben a Borromeus-encziklíkát illetőleg a következőket mondotta: „Az idők folyása, a közelmúlt szellemi életnek erőteljes lüktetése minduntalan vet föl oly új jelenségeket, a melyek alkalmasak arra, hogy újra meg újra — hogy úgy fejezzem ki magam — villamossá tegyék a levegőt, hogy újra meg újra a felekezeti ellentétek fölidézésével állják útját annak az annyira kívánatos állapotnak, hogy zavartalanul élhessen minden egyes egyház a maga nemes missziójának, hogy zavartalanul fordíthassa egész figyelmét, egész erejét saját erkölcsnemesítő hivatása betöltésére. Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a Ne temere dekrétum idézett föl széles e világon és így hazánkban is, örültünk annak, hogy nyugalom és béke állott be a felekezetek közti viszonyokban, midőn újabban megint egy olyan lépéssel lepte meg a világot a római szentszék, a mely joggal idézte föl széles e