Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-09-25 / 39. szám

bűn, a szenvedés, a nyomor, a természeti és emberi élet nagy katasztrófái merednek felénk, komoly, majd gúnyos ábrázatokkal és kérdik : mi van a ti hitetekkel ? És nékünk mégis hinnünk kell, meg kell harczolnunk a nagy harczot. Mert mi minden forog itt koczkán! Nemcsak a magunk jóléte, lelki nyugalma, életünk örömmel vagy keservvel teljes menete, hanem amaz ügynek sorsa sikere is, a melynek vezetése, szolgálata reánk bizatik. Hiszen nekünk bizonyságot kell tennünk az igazság mellett, abban meg kell állnunk becsületesen ! S mi lesz, ha mi magunk ide s tova hajtatunk, s — megállni nem tudunk ? Az egyház a hivők egyessége, és ha most panaszkodunk az egyház nyomorúságai felett, annak főoka, hogy a hitélet megrendült benne. Nincs meg bennünk az az üdvbizonyosság, a mely az egyháznak egyediili igaz fundamentuma. A felolvasott leczke alapján csak arra mutatok reá, hogy vannak emberek, a kik mintegy kéjelegnek a meg nem oldható problémák fejtegetésében ; a kik a vallás és hit igazságait úgy tekintik, mint mértani problémákat ; a kik feledik, hogy a hit és megismerés világa két külön szférához tartozó dolog. Nekünk akarnunk kell hinni. A hit és ennek élete, az akarat dolga, első sorban is erkölcsi energiát feltételez. Ha valaki cselekedni akarja az Isten akaratát, megismeri e tudományról, vájjon Istentől való-e ? (János VII. 17.) Az Isten utáni vágy, az Isten felé akarás nélkül nincs igazi hit, legfeljebb csak tépelődés, hiú ábrándképek és beteges érzelgősség az, a mire eljuthatunk. Fel kell ismernünk, hogy Isten akarata bennünk a vágy, az 0 utána való szomjuhozás; azt kell táplálnunk, éltetnünk. Kell imádkoznunk az Isten lelkének éltető erejéért, hogy a titkon, „óhajtva sejtés" bennünk szilárd hitté növekedjék. Pál inti Timotheust, hogy kerülje a szentségtelen, üres lármákat. És mit csinálnak sokszor ifjú emberek'? Azt, hogy keresve keresik ezeket. Nem ismerik még Isten beszédét; még csak nem is akarták igazán cselekedni egyszer sem az 0 akaratát; nem keresték a vele való találkozást; nem látták egyszer sem az igaz életet Krisztusban — és íme keresve keresik, olvassák az olyan beszédeket és könyveket, a melyek az élet kenyere helyett köveket ajánlanak fel. A betegség, a kétely miazmái a levegőben vannak. Nem tehetünk róla, be kell őket lélegzenünk. De előbb fertőtleníteni kell magunkat, fel kell vérteznünk magunkat az igazság mellvasával. Ha fizikát akarok tanulni, megyek olyanhoz, a ki tisztában van ennek problémáival. Hitről, a hit nagy problémáiról lévén szó, nem olyanokhoz megyünk tudakozódásaink, kételyeink közepette, a kik ennek igazságait soha át nem élték, a hitnek erejét önmagukon soha ki nem próbálták. Olyanokhoz megyünk, a kik sokszor nagy lelki küzdelmek, talán épen könnyek árán jutottak el ahhoz a hithez, a mely könnyűvé és gyönyörűségessé teszi az igát. Kihez menjünk, ha hitetlenkedünk, ha lelkünket kétely bántja, marczangolja? Pál apostol mondja: ha hitetlenkedünk, 0 hű marad, magát meg nem tagadhatja. Ha a vallás Istennel való közösség ós ebből fakadó élet, akkor megyek Ahhoz, a kiben a maga teljességében megvalósult, Jézushoz, a kit látok úgy, a mint élt és a hogyan a Lélek által kijelentetett. 0 hű marad, — nem vezet tévútra. II. Kapcsolatban van ezzel az, a mit az apostol ekként fejez ki: Az ifjúkori kívánságokat kerüld. Kövesd az igazságot, szeretetet és békességet, azokkal egyben, a kik segítségül hívják az Urat tiszta szívből. Halljuk e kifejezést az apostol ajkairól: Senki a te ifjúságodat meg ne utálja. Azt jelenti ez ránk nézve, hogy a mi hivatásunk részünkről bizonyos lemondással, önmegtagadással jár. Mindenek szabadok, — de nem mindenek építenek. Önök a lelkipásztori pályára készülnek. Olyan helyre, a hova azzal együtt, a kinek szolgálatára készülnek, el nem mehetnek, ne menjenek el. Midőn Pál inti Timotheust, mondja neki: azokkal tartson, a kik segítségül hívják az Urat tiszta szívből. Társulás, egyesülés: nagy szó van ebben! Nem egymást lerántani, hanem egymást segíteni, fel- és nem lefelé vonni, nyájassággal, türelmességgel egymást nevelni, vezérelni, erre szolgáljon önöknek az intézeti élet. Nem szólok erről bővebben, csak annyit mondok még: micsoda erőt és bátorságot adhat az, ha majd olyan ifjúságra tekinthetnek vissza, a melyben becsületesen megálltak Isten mellett! A gyülekezetben voltak sokan, a kik másoknak hit- és erkölcsi életét feldúlták, ennek fundamentumát kiszedték. Hadd jegyezzem meg, vonatkozással az előbbiekre, hogy a társadalom nem segít nekünk a lelkészképzésben. Konstatáljuk azt a tényt is, hogy a lelkészi állás nem részesül abban a tiszteletben és becsiilésben, a melyre pedig a fontos czél elérése érdekében szükség volna. Sokan igen gyakran azzal térnek napirendre a mi szolgálatunk értékelése alkalmával, hogy jó dolga van a papnak, mert nincs dolga! Kérdem, nem bántó-e ez? És mi az oka e bántó megjegyzésnek? Nem kutatom most; csak annyit mondok, hogy ha valakinek, úgy a papnak kell, hogy sok dolga és gondja legyen. A mi pásztori munkánk igazán gond, a melynek soha nem szabad elhagyni bennünket (2 Kor. XI. 28. 29). Jézus látta a sokaságot és keserűié azt! Mennyi bűn, baj. Istentől elfordulás minden gyülekezetben ! Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék ? A Krisztus testét, az egyházakat fekélyek borítják, ki gyógyítgassa azokat? Mennyi igazságtalanság, egyéni és szocziális nyomorúság, ki lépjen sorompóba ? Körülöttünk tülekedés és ádáz tusa foly. Ki álljon fel az őrtoronyba, ki vigyázzon éjjel és nappal? Oh egy morzsányit abból a nagy felelősségérzetből, a mely az Urnák nagy prófétáit eltöltötte; egy szikrányit abból az indulatból, a szeretet amaz emésztő tüzéből, a mely Jézus lelkét áthatotta! Bizony be kellene tömnünk a csúfoló-