Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-23 / 4. szám

a tanítónak tapasztalatokra, okulásra a tanügy érdekében is nagy szüksége van. Különben e tekintetben a közszellem sincs megérve. Hiszen, ha a tanügy munkásainak annyira vérébe ment volna már a szemléltetés és a gyakorlati irány elve, akkor nem volna szabad annak megtörténnie, hogy nagyobb városainkban levő különféle gyűjteményeket, ipari és más telepeket, múzeumokat minden elemi és más felsőbb iskolai tanuló meg ne tekintsen és pedig szakszerű magyarázat kíséretében. Pedig így van. Akár a fővárosi, akár a vidéki elemi ós más iskolákat tekintjük, sehol sem találjuk ez irányban öntudatos törekvésnek a nyomát. A mely intézet tanárai vagy tanítói sokat akarnak tenni, ötletszerűleg megtekintenek némely gyűjteményeket, holott mindenütt, a helyi viszonyoknak megfelelőleg, a tantervbe kellene beilleszteni tervszerűen az ilyen kirándulásokat, melyek még ha tanórák rovására történnek is, még akkor is több ismeretgy.arapodásra vezetnek, mint a tanórák. Különféle képtárak, szép épületek megtekintése az aesthetikai érzést fejlesztik. Magának az iskolaépületnek, udvarnak, a tantermeknek, folyosóknak Ízléses berendezése, a rend és tisztaság megannyi tervszerű nevelőeszközök volnának. Ha pedig az állam nem sajnálná azt a bizonyára nem nagy áldozatot, hogy a vasúti forgalom csendesebb szakában egy-egy iskola számára 2—3 vasúti kocsit bocsásson rendelkezésre teljesen ingyen, s így az elemi iskolai tanulóknak is alkalmat adjon arra, hogy ipartelepeket, mezőgazdasági és más intézményeket, természeti ritkaságokat stb. megtekinthessenek: a gyakorlati nevelés megoldását csekély áldozattal is nagymértékben előbbre vinné. Az egységes tanügyi politikának a hiányára mutat az is, hogy hazánk különféle fokú és czélú iskoláinak a munkája közt alig van kapcsolat, sőt egyes iskolacsoportok tüntetően nem vesznek tudomást a többiről. Az elemi iskola feltűnően hangsúlyozza, hogy nem czélja a középiskolára való előkészítés. Viszont a középiskola tanárai se kívánnak semmit építeni az elemi iskola munkájára. Csak halvány és sikerre alig vezető kísérletek történtek arra nézve, hogy elemi és középiskolai tanárok és tanítók egymás munkáját vegyék tekintetbe. Arról meg épen szó sincs, hogy a középiskola bármely felsőbb-, vagy szakiskola gyakorlati szükségeire tekintettel legyen. A valóság az, hogy mindenik iskola csoport saját körén belől keresi czéljait, ezért van iskoláink közt nagy hézag, ezért panaszkodik mindenik azon többi iskolacsoportokra, melyekből tanulóit kapja. Ujabb időben a gyakorlati életre való nevelés hatalmas eszközének bizonyult a kézügyességi oktatás, melybár új állami és felekezeti népiskolai tanterveinkben is benfoglaltatik, sehogy sem tud általánossá válni. Nagy akadálya, hogy tanítóink nagy része még nem tanulta, s hogy keresztülvitele anyagi áldozatokat kíván. Világos azonban, hogy a hazai ipar és általában a munka megbecsülése szempontjából igen fontos eme foglalkozás keresztülvitele állami feladat, melyet nem is volna szabad a felekezeti iskola fenntartókra hárítani. A munkaszeretet és a hazai ipari és közgazdasági feladatok iránti érzék kifejlesztésére be kellene ezt vinni még középiskoláinkba is. A gyermeki lélek alapos megismerését némelyek tervszerűen akarják az iskolában megvalósítani, vagyis a mai tömegneveléssel szemben az egyéni nevelést megvalósítani. Ez volna az úgynevezett gyermektanulmány végczélja és mégis csodálatos, hogy legtöbben még mindig kicsinyléssel beszélnek róla. Tény, hogy némely túlzások népszerűtlenné tették ezt a törekvést, de ez nem bizonyít ellene. A nevelés alapjában nem lehet más, mint az egyén nevelése, tehát minden erre irányuló törekvés jogosult. A gyakorlati szempontokat kereső jövendő nevelésben ennek is nagy szerepe lesz. Újabb időben sokat beszélnek a tanító, lelkész, sőt még más hivatalnokok társadalmi feladatairól is. Teljesen jogosult törekvés, hogy azok, a kiket megfelelő képzettségűk bármely helyen a társadalom vezetői állásba helyezett, érdeklődjenek a társadalmi élet minden mozzanata iránt és a hol tiidományuk felvilágositólag érvényesülhet, használjanak fel minden alkalmat. Ennek a nagy feladatnak egyik részére, a mely a magyar református tanítók feladata volna, 1909-ben felhívta a magyar református tanítók országos egyesülete a konvent figyelmét. Az ifjúsági egyesületek szervezésére nézve jött is létre egy konventi határozat, mely egyértelmű a kérdés mellőzésével. Holott nagyon is eljött annak az ideje, hogy valami szerves munkálat jöjjön létre, mely foglalkozzék az egész vonalon azzal a kérdéssel, hogy különféle meglevő egyházi jellegű egyesületeinknek, a lelkészeknek és tanítóknak mik volnának a szocziális feladatai. Körültünk elleneink táborában szerves munkálatok alapján folyik a munka, a példát követnünk kellene, mert irányítás nélkül a jó szándék mellett hibát is követhetnek el egyesek, a legtöbben pedig vagy épen semmi, vagy pedig nem tervszerű munkát végeznek. Rámutatunk végül arra, hogy különféle ifjúsági önképzőköreink is ötletszerűen dolgoznak. Pedig megérdemelné a fáradságot, hogy a mint az iskolai élet különféle mozzanatai, úgy ezek is megbeszélés tárgyát képezzék és a bennök rejlő erő az egyházi és iskolai élet javára kiaknáztassék. Mindezek pedig arra vezetnének, hogy ne legyen az iskola önczél, mint ez jelenleg jó részben állítható, hanem próbáljuk meg protestáns iskoláinkban azon gyakorlati elv megvalósítását czélul kitűzni, hogy egyházi érdekeinknek és a gyakorlati élet követelményeinek megfelelő nemzedéket neveljünk. Ezek adnák meg felekezeti iskoláink létjogosultságát! Dr. Barcsa János.