Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-16 / 3. szám

famentáris kormány kezéből a szükséges • anyagi segedelmet elfogadni! Vájjon nem érezziik-e ennek a helyzetnek nemcsak anyagi súlyát, de alkotmányos tekintetben való félszegségét, lehetetlenségét is? Mi, hajdan a magyar nemzet alkotmányát megvédelmező protestánsok jutunk abba a helyzetbe, hogy ha mind azoknak a kötelezettségeknek, a melyeket törvényhozásiig vállaltunk, eleget akarunk tenni, vagy elfogadjuk egy esetleges imparlamentáris kormány segítségét, vagy pedig kitesszük gyülekezeteinket és egyházi és iskolai alkalmazottainkat a „nyomornak és szenvedésnek". Nem akarok itt most a mult felemelő példájára hivatkozni, a mikor, némileg más viszonyok között, de mégis „ex lex"-es állapotban a magyar protestáns egyház visszautasította az állami támogatást és a saját maga erőinek fokozott megfeszítésével igyekezett megfelelni az elébe állított súlyos követelményeknek; — de nem „memento"képen kell-e jelenlegi viszonyaink felemelkedő panaszos hangjának fülünkbe hangzani, arra intve, hogy az államhoz való viszonyainkat olyan módon rendezni igyekezzünk, hogy rendes életfolyamatunkban semmiféle „ex lex"-es állapot meg ne zavarhasson ? E viszonynak rendező szándékával ajkán jelent meg a most letűnő kormány, - - s hogy letűnik a nélkül, hogy igéretét beváltotta volna: nagy mulasztása azoknak, a kik protestáns egyházaink ügyeit intézik! Nem habozunk kimondani, hogy vezető egyházi köreink csak lavíroztak, csak politizáltak, de azt megtenni, a mit meg kellett volna tenniök, elmulasztották. Ha megtették volna, a mit meg kellett volna tenniök: ma nem állanánk az „ex lex" „nyomorúságot és szenvedést" jelentő következményei előtt! Legyen azért a mostani „ex lex" mementó mindnyájunkra, de legelső sorban egyházi legfelsőbb vezető köreire nézve, s vonjuk el belőle mindnyájan azt a tanulságot, hogy vagy megélünk a magunk erejéből, vagy pedig kivívjuk a 48. XX. becsületes végrehajtását és prot. egyházaink állami támogatásának intézményes, dotácziószerü biztosítását. De e kettő között választanunk kell, mert tertium non datur! ff. I. ISKOLAÜGY. A gyakorlati nevelés kérdése református iskoláinkban. I. A nevelés elméletével és gyakorlatával foglalkozó férfiak egymással versenyezve próbálják azt a nehéz kérdést megoldani, hogy az iskola mi módon volna a gyakorlati élethez közelebb hozható. Újabb nép- és középiskolai tanterveink, sőt még az egyetemek tanulmányi rendje is igyekszik a gyakorlati élet követelményeit tekintetbe-venni. Az 1906-ban megjelent új állami népiskolai s a református egyházkerületeknek ezt másoló tantervei nagy súlyt fektetnek a reáliákra s behozták a kézügyességi, a rajz tanítását s a gazdasági oktatást. A revideált középiskolai tantervben az eddiginél nagyobb tért nyertek a klasszikus nyelvek rovására a reális tárgyak. Az egyetem is engedett abból a jelszóból, hogy feladata kizárólag a tudományok művelése, mert például már a tanárképzés gyakorlati irányát bizonyos korlátok közt figyelembe vette. De azért még távol állunk attól, hogy csakugyan az életnek neveljen az iskola. Református iskoláinknak, a gyakorlati életre való nevelés mellett, mint egyházunk testéhez tartozó intézménynek, az adná meg létjogosultságát, hogy egyházunk számára a gyakorlati életben megállani tucló, de egyszersmind egyházunkhoz törhetleniil ragaszkodni tudó tagokat neveljenek. Hogy pedig még az utóbbi feladatot sem oldják meg, bizonyítja az a körülmény, hogy — sajnos — tanítóink közt egyre erősebben nyilvánul az a kívánság, hogy a vallástanítás „nyűgétől" mentessenek fel. Arról pedig maguk egyházi hatóságaink sem gondoskodnak, hogy saját iskoláinkban intézményszerűleg biztosíttassék a protestáns szellemben való nevelés. Hiszen a többek közt még az ifjúsági könyvtárak létesítésére ós azoknak első sorban a protestáns szellemű irodalom termékeivel való felszerelésére is alig történt valami. S mennyi más tennivaló volna ez irányban még ezenkívül. Bármely fokon az iskolai nevelés legértékesebb eredménye a munka megkedvelése volna. Ezt sem éri el az iskola. Népiskoláink olyan egyéneket bocsátanak ki, a kiknek a munka megszeretése és megbecsülése helyett a kevés vagy semmi munka, ezzel szemben minél nagyobb jövedelem szerzése a czéljuk. Innen van a köznyomor. Ezért gyakori, hogy azok, kik bármely okból a jólétből szűk anyagi körülmények közé jutnak, nem tudnak arra a lelki magaslatra felemelkedni, a mely őket a becsületes munka árán való megélésre buzdítsa és ebben az irányban kitartókká tegye. A közfelfogás beteges voltát bizonyítja, hogy maga a társadalom is mesterséges segítő akczió útján próbálja a nyomort enyhíteni, holott ezzel jó részben a munka kerülését mozdítja elő. A mesterséges segítő akczió helyett nevelni kell egyes társadalmi osztályokat is, első sorban a munka megbecsülésére. De mit szóljunk a középiskolai oktatásról is ? A tanulók legnagyobb része abban a meggyőződésben végzi tanulmányait, hogy a miket nyolcz éven át tanul, azoknak a gyakorlati életben semmi hasznát sem veszi. Nem vetette meg tehát a középiskola annak a meggyőződésnek az alapját, hogy a munkaszeretet birtokában magát bármely pályán tovább kell képeznie. Ezért nem töltik be sokan életpályájukat teljes lélekkel.