Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-06-12 / 24. szám

míijd Ritschl-ről és iskolájáról, a pozitív theologia különböző árnyalatairól s végül annak legújabb elágazásáról, a modern p.ozitiv theologiárót, ezeknek a tárgyalt kérdésben való felfogásáról kíván szólni. A pozitív theolögiához tartozó greifswaldi iskolát mellőzi, mert az ebben a kérdésben nem foglal állást (?). A vallástörténeti iskola vezéréről, Troeltsch Ernőről, itt is (7 1.) és később a tárgyalásban is (47. 1.) csak említést tesz, de tárgyalása elől kitér, azzal a kijelentéssel, hogv ennek ' az iránynak a képviselői s maga Troeltsch is a rendszeres th^ologiában „nem adtak eddig programrnokon kiviil egyebet s nevezetesen kérdésünkben állást nem foglaltak". Ez a kijelentés Grützmacher Richárdtól származik. Frank Ferenez rheologiatörténetének a jelenkorig való kiegészítésében írta ezt (Geschichte und Kriiik der neueren Theologie. 1898.4

465. és 483. 1.). Azonban Grützmacher Troeltsch állásfoglalásáról többet szól, mint Daxer. Másfelől meg ő sem említi Troeltschnek idevágó kisebb czikkeit, mert csak a „streng wissenschaftlich-systematische Aussagen iiber die Hauptfragen der speciellen Dogmatik" (483. 1.) tartja tárgyalandóknak. Nekünk azonban a valósághoz híven meg kell említenünk, hogy Troeltschnek, Grützmacher által sem említett nagyobb értekezéseiből meg lehet határozni általános hittani és erkölcstani álláspontját, mely a részletkérdésekre nézve is döntő fontosságú. Nemcsak, hanem azt is meg kell jegyeznünk, hogy Troeltsch olyan jellegzetes hittani kérdésekről is, mint a kegyelem és túlvilági élet, írt már kisebb értekezéseket (Christliche Welt. 1907). A kijelentés kérdéséről Schiele nagy encziklopédiája (Religion in Geschichte und Gegenwart) próbafiizetében szólott és a további részekben más hittani kérdeseket is tárgyal. Épen azért mellőzése kifogásolható ; de meg is érthető Daxer pozitív egyházi hitvallásos theologiai álláspontjából Az első fejezetben (8—12. 1.) Schleiermacher Frigyes (1768—1834) álláspontját ismerteti, idevágó főműve, hittana alapján, a többi művek tárgyaláson kivül hagyásával. A második fejezet (13—23. 1.) a közvetítő theologiát, illetőleg a 19. század második felében élt közvetítő theologusoknak a tárgyalt kérdésre vonatkozó álláspontját ismerteti. A század első felében élt Daubot, Marheinekét és Nitzsch Károlyt, a bevezetésben jelzett tárgykör miatt, csak megemlíti. Aztán Müller Gyula (1801—1878), a dán Martensen János (1808—1884), Dorner Izsák Ágost (1809—1884), Köstlin Gyula (1826-1902) és Schmidt Vilmos (1839—) felfogását tárgyalja a megváltottság és egyéni felelősség tudatáról. A harmadik fejezet (23—32. 1.) a liberális theologiával s annak képviselőivel: Schweizer Sándor (1808— 1888), Lang Henrik (1826—1876), Biedermann Alajos Emánuel (1819-1885), Lipsius Rikhárd Adalbert (1830— 1892) és Pfleiderer Ottó (1839—1908) idevágó theologiai tanával foglalkozik. A negyedik fejezetben (32—49. 1.) Ritschl Albertet (s nem Albrechtet, mint a szerző írja állandóan) és iskoláját tárgyalja. Sorban ismerteti magának Ritschlnek (1822-1889)," Ilerrmann Vilmosnak (1846—), Schultz Hermannak (1836—1903), Nitzsch Frigyesnek (1832-1898), Kaftan Gyulának (1848—), Reischle Miksának (1858-1905), Háring Tivadarnak (1848—), Wendt Jánosnak (1853—). [itt említi, mint továbbfejlődött szélsőséget, Troeltsch-öt|, Kirn Ottónak (1857—) a kérdésre vonatkozó álláspontját. Ok nélkül mellőzte ebben a fejezetben — a többek között — Lobstein Pál strassburgi professzort. Az ötödik fejezetben (49—80 1.) a pozitiv tlieolugiáról s annak különböző árnyalatairól szól. Négy csoportban tárgyalja a pozitiv theológusokat. A reprisztinálók csoportjában Philippi Frigyes Adolfot (1809—1882), Viimar Ágostot (1800—1868), Oettingen Sándort (1827— 1905), Rohnert Vilmost (1837—) és Wacker Emilt tárgyalja. A két utóbbi, theologiai tekintetben csekélyebb jelentőségű lelkész munkái hitvallásos orthodox álláspontjuk, a tanulmányíróval való szellemi rokonságuk folytán jutottak be a tanulmányba, míg más theologusok:it, itt is, előbb is. utóbb is, álláspontbeli eltérés miatt szívesen mellőzött vagy tárgyalt röviden a tanulmány szerzője. — A bibliczizmus csoportjában Beck Tóbiás (1804—1878), Kiibel Róbert (1838—1894) és Kahler Márton (1835—) álláspontját ismerteti. — Aztán az erlangeni iskoláról és pedig Harless Adolfról (1806—1879), Hofmann J. K. Konrádról (1810-1877), Thomasius Gottfriedről (1802—1876), Frank Ferenczről (1827—1894), Bachmann Fülöpről (1864—) s a rokonálláspontú Kahnis Károlyról (1814—1888), Luthard K. Ernőről (1823-1902) és a svéd Bensow Oszkárról (1870—) szól. Szükségtelenül mellőzte a Bachmannál nem kevesebb jelentőségű Ihmels Lajos lipcsei professzort. — „A református konfesszionális irány" csoportjában Ebrard Jánost (1818—1888) és Böhl Edét (1836—1903); (szerző nem említi Böhl halála évét) tárgyalja. Ez a szakasz rendkívül szegényes. A 19. század második felének gazdag brit, amerikai, franczia (— svájezi) és holland theologiájáról nem szól egy szót sem a szerző. Két, közvetítésre hajló német theologust ismertet itt csupán. Böhlnek a holland Kuyper Ábrahámmal a megigazulásról külön könyvekben folytatott vitájával említést sem tesz. A német Kohlbrüggéről és Müller E. F. Károlyról és másokról sem szól. A predestináczió problémájának megértése és méltatása iránt kevés érzéket mutat, sőt a predestinácziánizmust a keresztyénség „erkölcsi-vallás"-jellegének megsemmisítésével is megvádolja, a régi minta szerint (4., 80. és 84. 1.). Ebben a tekintetben Troeltsch Daxernél sokkal tisztábban lát és alaposabban ítél, mikor a predestináczió-hitnek és tannak nagy jelentőségét elismeri („Prot, Christentum u. Kirche in der Neuzeit", „Kultur der Gegenwart" 1. T. IV. Abt. 1906.351—352. 1. és több helyütt). A greifswaldi iskolát, különösen Cremer Hermannt, alap nélkül mellőzi. Zöckler Ottóról, Lemme Lajosról és a pozitiv egyházi irányú rendszeres theologia több képviselőjéről nem emlékezik meg. A hatodik fejezetben (80—82. 1.) a modern-pozitiv theologiáról s annak vezetőjéről, Seeberg Rajnoldról (1859—) szól röviden, úgy, hogy a Herzog-Hauck-féle Reálencziklopédiába írt, idevágó értekezéséről (Heilsordnung. P. R. E.3

-VII. 593-599. 1.), valamint iskolájának munkás tagjairól, Grützmacher Rikhárdról, Betli Károlyról említést sem tesz. Látnivaló, hogy Daxer, részben egyházi hitvallásos theologiai irányából kifolyólag, nem ad teljes és egyenletes, arányos ismertetést a tárgyáról szóló összes újabb német theolognsokról sem. Bár tárgyilagosságra törekszik, mindenütt észrevehető rokon- és ellenérzése a rokon vagy eltérő felfogású theologusokkal szemben. Azonban azt elismerjük, hogy mindez a tárgyilagos méltatás, mind a teljes és arányos ismertetés, rendkívül nehéz feladatot ró a tanulmányíró vállára. Épen azért nem rójuk fel szigorúan Daxernek, hogy az összes theologusoknak összes idevágó műveit nem tárgyalja. Egyszersmind elismerjük, hogy nagyon fáradságos, alapos és széleskörű tanulmányt végzett tárgya körében és pedig a legtöbb esetben az eredeti forrásokból és az illető