Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-01 / 18. szám

Feine és Harnack műveit hiányosan idézi és Masznyik Endre, Harsánvi István s mások idevágó (magyar) műveit nem használja. A hatodik szakasz „A munkáskérdésről" tárgyal (100—117. 1.). A kérdésnek elég lömör és helyes tárgyalását adja. A Jézus mesterségét hagyományos tévedéssel „ácsmesterség"-nek mondja (107. 1.), holott kőműves- és ácsmunkát egybefoglaló épitŐmesterségrŐl kellene helyesen szólnia. Az egész fejtegetés eredményét összefoglaló befejezés hiányzik a műből. Legfennebb az utolsó szakaszban találunk egy pár befejező szót. Azonban a végeredményt tisztán feltüntető és elhatározást keltő befejezésnek hiját érezzük. A fentebbiekből kitűnik, hogy a mű szerkezete hibás. Az első szakasznak bevezetéssé tételével, befejezés írásával és a tárg}r

alásnak a további öt szakaszba való beosztásával, illetőleg kiegészítésével tette volna a munkát jó szerkezetű, értékesebb művé. Az apró tárgyi hibák kimutatására nincs terünk. Egy tudományos módszerhibáját azonban nem hagyhatjuk említés nélkül. A használt műveket pontos czím, fordító, megjelenési év, kiadás, sokszor lapszám nélkül idézi és a folyó szövegbe tartozó dolgokat jegyzetekbe tolva, tárgyi és formai hibába esik. Nyelvezete, írásmódja nélkülözi az eszthetikai szépséget. Sokszor a világosság ós érthetőség tekintetében is kívánni valót hagy fenn. Hosszú, nehézkes mondatai, gyakori idegenszerűsége és elkoptatott frázisai nincsenek előnyére. A bibliát a régi fordítás után, sokszor változtatással idézi. Az egyetemes színvonal mértékét nem üti meg. A A magyar művekkel, pl. Giessweinéval sem állja ki a versenyt. Értékét a szerző maga legjobban határozza meg: „Ha a kérdésre nem adtam volna világos, tiszta és kielégítő feleletet, annyit mindenesetre tettem, hogv gondolkozásra való anyagot gyűjtöttem és úgy csoportosítottam, hogy az első pillantásra kivehesse az olvasó, hol vannak a találkozó és ütköző pontok" (3. 1.) V. J. BELFÖLD. Az ország 1908. évi egyházi és valláserkölcsi közállapotai. Az elmúlt évben több illetékes helyen hivatkoztak foglalkoztak ezen, általunk az új egyházpolitikai törvények életbelépte óta állandóan minden évben e Lap hasábjain közölt, az ország egyházi és valláserkölcsi közállapotairól szóló adatokkal. Időnk és terünk nem engedi, hogy ezúttal valamennyire reflektáljunk; de mint örvendetes tényt ki kell emelnünk a ref. egyetemes konvent és a bányai ev. egyházkerület indítványa alapján az ev. egyetemes gyűlés ez ügyben tett intézkedéseit. Mi örülünk ennek legjobban, hogy végre annyi esztendő óta, annyi munka után sikerült egyházaink legilletékesebb tényezőinek ügyeimét e fontos, életbevágó kérdésre, ezen létérdekünket évek óta égető és pusztító sebre felhívni. Igaza van Révész Kálmán barátomnak, midőn e Lap f. évi 5-ik számában azt írja, hogy Homola Istvánnak évek óta közlött statisztikai adatai, mint a búsan bongó vészharangok, folyton felhívták figyelmünket a kétségtelen veszedelemre. De viszont igaza van e Lap Szerkesztőjének is, midőn ugyanott megjegyzi, hogy „komoly, hivatalos tárgyalásban ez a kérdés, a legutóbbi konventi ülést kivéve, nem részesült, sem pedig püspöki, vagy egyetemes instrukcziók nem bocsáttattak ki, s ha egyháztársadalmilag foglalkozunk is a kérdéssel, — egyházhatóságilag igen kevéssé." Mint örvendetes tényt konstatáljuk tehát, hogy a mult év óta a két egyház legfőbb hatóságai vették kezükbe ezt a fontos ügyet, s ennek első hivatalos eredménye : az egyházi tisztviselők részére a vegyesházasságok dolgában kiadott kötelező Utasítás. Sok szép, okos, hasznos, czélszerű tanács, utasítás, rendelés van ebben az utasításban. Sajnáljuk, hogy a tervezők és készítők nem méltatták kellő figyelemre azokat, melyeket mi e tárgyban, e lap hasábjain, ezen statisztikai közleményekkel kapcsolatban elmondottunk. Sajnáljuk, hogy a kötelező Utasítás megjelenése előtt nem volt módunk és alkalmunk annak tervezetéhez hozzászólanunk. De demokratikus egyházszervezetünkre vall az is, hogy nálunk legalább a központtal közvetlen öszszeköttetésben lévő egyházi hivatalt kell viselnie annak, ki szavát érvényesíteni is akarja. Magunkféle, egyszerű, kis emberek szava, — a pusztában kiáltó szó, figyelemre nem méltó. Azért most, a kötelező utasítás megjelenése után. tisztelettel csak azt kérdezzük e téren, — miután az egyetemes gyűlésen nincs alkalmunk feltenni a kérdést : hiszi-e komolyan az egyetemes gyűlés, hogy ezzel, illetőleg ebben az Utasításban ellátta a lelkészeket mindazokkal az instrukcziókkal, a melyekkel felvértezve, a mostani reverzális veszteséget valóban nyereségre fogják fordítani? Én kételkedem benne, s megmondom az okot is, miért? De előbb, felelet helyett, egy megvilágító hasonlattal élek. Az Utasítás egyszerűen úgy veszi a dolgot, hogy a reverzális veszteségben az egész hazai egyetemes egyház, tehát valamennyi gyülekezet, annak valamennyi lelkésze szenved, azért egyszerűen ráhúzza az egészre és valamennyire a szorító spanyol csizmát; vagv egyes küteges kiütések miatt beborítja az egész testet flastrommal, mely alatt az egészséges testrészek is szenvednek. Az tény, hogy a reverzális ügy az egyetemes egyház érdeke, fontos, vitális kérdése ; de viszont tény, hogy azt nem lehet általános Utasításokkal orvosolni, mert a baj inkább helyi érdekű, azért főleg helyi, közvetlen gyógyszert igényel. S így áll elő annak szüksége, hogy mielőtt arra a kérdésre felelnék, mit tegyek: tudnom kell előbb, hol, mely községben, mely gyülekezetben van a baj, miért, mennyit veszítek? Ha azt tudom, hogy hol,