Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-02-20 / 8. szám

lok politikát. Biztosítani kívánom minden törvényes vallásfelekezetnek, különbség nélkül, az egyenlő jogokat, az egyenlő szabadságot s az egyenlő állami támogatást. Vagyis igazság és méltányosság vezet engem minden bevett vallásfelekezet dolgaiban. Ettől azt remélem, hogy minden gyűlölködés megszűnik s lesz igazi keresztyéni szeretet, a mely békét, haladást, összetartást s nemzet érdekében folyó munkát jelent. Ennek elérésére igen nagy szerepet szántam a papságnak és a tanítóságnak. En azt akarom, hogy a pap necsak prédikátora, hanem tanácsadója, vezetője legyen a népnek az élet minden viszonylatában. Legyen ügyvédje, orvosa, vigasztalója, tanítója és nevelője, s neveljen belőle gazdag, megelégedett, művelt népet. Együtt érezzen vele, gyámolítsa, támogassa mindenütt és mindenben, legyen mellette gazdasági, állampolgári és családi életében. Szóval, a mint láthatja, én a papságnak nemzetnevelő szerepet szántam". Az intervjuvoló szerkesztő ama megjegyzésére, hogy a papság ez ideális és nemzetnevelő szerepéhez szükség volna arra, hogy a papság ment legyen az anyagi gondoktól, a miniszterelnök így felelt: „Igaza van. Igaz, hogy papjaink nagy részét ma a megélhetés köti le első sorban. Csakhogy, ha valaki, úgy akkor én elsősorban vallom azt a bibliai elvet, hogy: méltó a munkás az ö bérére. S ha ón azt kívánom a papságtól, hogy a népnek éljen, gondoskodni is kell, őt olyan helyzetbe juttatni, hogy a megélhetés gondjai alól felszabaduljon. Erre nézve a 48 : XX. t.-cz. értelmében már eddig is történt jelentékeny lépés, s aztán a törvény iránti tiszteletből és mert Tisza István volt az, a ki e t.-cz. végrehajtását legelőször programmjába vette, törvényhozásilag is biztosítani kívánom és a lehetőséghez képest iparkodni fogok fejleszteni is azt". Arra a megjegyzésre, hogy a fejlesztést illetőleg a papság különösen a 2400 koronás kongr.ua, és a korpótlékok megadását sürgeti, — így nyilatkozott a miniszterelnök : „Ismeretesek előttem a papság ily irányú kívánságai, s valóban a magam részéről úgy a kongrua, mint a korpótlék rendezésének óhajtását telje? mértékben jogosultnak és meg valósítandónak tartom. Kötelező ígéretet azonban, a dolog természetéből folyólag, nem tehetek, csak a pénzügyminiszterrel egyetértőleg, mert az ország vagyoni helyzete rosz. Ez azonban nem kitérés akar lenni; mert meg vagyok arról győződve, hogy úgy a protestáns, mint a kath. alsó papság helyzetének orvoslását csak e két kérdés elintézésétől remélheti. Általában oda iparkodom hatni, hogy a mint arra az 1848. XIII. t.-cz. utasít is, minden bevett vallásfelekezeten levő lelkészek fizetése minél előbb pótoltassék, oly módon, a mint azt a mai életviszonyok megkívánják. Az 1848. XX. t.-cz.-ben kifejezett tökéletes jogegyenlőség és viszonosság elveinek megvalósításával pedig a teljes vallásbékét s a felekezetek közötti jogviszonyt akarom biztosítani. Ugyanígy gondom lesz arra is, hogy a mint már említettem, necsak a protestánsoknak nyújtandó állami dotatio biztosíttass ék törvényileg és emeltessék a lehetőséghez képest, de hogy a protestáns hívek egyházi adóterheinek csökkentésére és az egyházak egyéb szükségleteinek fedezésére az eddigi összegnél magasabb vétessék föl. De hangsúlyozom, hogy mindezt csak a pénzügyminiszterrel való megállapodás után részletezhetem". A mikor az intervjuvoló azt jegyezte meg, hogy a protestánsoknak nemcsak az egyenlőtlen anyagi táraogattatás, hanem a 48. XX. 2. §-ának vógrehajtatlansága miatt is vannak panaszaik, a miniszterelnök így felelt: „Ha mindenki úgy fog ragaszkodni az egyenlőséghez és viszonossághoz, mint én, — ezek a panaszok, a mennyiben jogosak, alap híjján bizonyára megszűnnek". A tanítóság anyagi ügyeinek rendezését illetőleg, így hangzik a miniszterelnök nyilatkozata: „A tanítóság, különösen a felekezeti tanítóság helyzetén változtatni kell s egyelőre legalább olyan mértékben, hogy a felekezeti tanító helyzete olyan legyen, mint az államié. A tanítóság munkáját a legnagyobb mértékben becsülöm, s ezt a munkát nemcsak elismerő frázisokkal kívánom honorálni. De persze a kultuszminiszter feladata ez első sorban; nélküle nem tehetek semmilyen irányú kijelentést, de vele együtt -a legnagyobb szeretettel fogok e kérdéssel foglalkozni". A tanítóság ama szellemi és erkölcsi kívánságát illetőleg, hogy a tanítói oklevél egyenlő értékű legyen az érettségi bizonyítvánnyal s ennek alapján mód nyujtassék a tanítóknak az egyetemi képzettség megszerzésére, — ezt jelentette ki a miniszterelnök : „A kultuszminiszter mindezzel törődni fog. Magam is szeretném, ha a tanítóképzés úgy reformáltatnék, hogy a tanítóság szellemi nivója emelkedjék általa. Ezek azonban már a távolabbi jövő kérdései, a miket nem is lehet máról-holnapra előhozni. Mindenesetre a magyar kultura emelésére e kérdés elintézését nagy fontosságúnak tartom". Az intervjú utolsó pontja a papság és a tanítóság ama kívánságára vonatkozott, hogy részökre is intézményesen biztosíttassák a kedvezményes vasúti utazás. Erre nézve így nyilatkozott a miniszterelnök : „Azt hiszem. ez a kérés a kereskedelemügyi miniszter meghallgatásával teljesíthető lesz, az államkincstár károsodása nélkül. Hiszen a tanító, a pap, a ki ma nem igen utazik, kedvezményes jegygyei inkább fog majd útra kelni, jóval többet utazik. Ez kulturális szempontból is fontos, hiszen a papnak, a tanítónak meg kell ismernie az országot s ezt a népet. Gondolom, hogy ez a kérdés a kereskedelemügyi miniszter által közmegelégedésre fog elintéztetni". Eddig tartott az intervjú, s ezek voltak a miniszterelnöknek publikáczióra szánt nyilatkozatai. A nyilatkozatok felől el kell ismernünk, hogy liberálisak A miniszterelnöki és miniszteri liberális nyilatkozatok és azok megvalósítása között azonban — szomorú tapasztalataink szerint—„nagy közbevettetés" vagyon! Azért mi ismételjük, amit már ezzel a kormánnyal szemben kijelentettünk: az egyház és iskolapolitika terén maradunk a régi jo-