Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

tekintetünket, s ne azokat nézzük, a melyek hátunk megett vannak ! Nézzük csak a szeretet növekedését a szolgatársak között, mely erősebben köt össze bennünket most, mint valaha ! A szeretetből fakad ez a testvéri viszony, melyet csak a Kárpátok aljából igyekezik még meg-megzavarni egy-egy disszonáns hang, — de ez a szeretet még azt is megbocsátja! Nem erő-e ez? S nem erő-e a Kálvin-Szövetség akczióba lépése ? Hol volt ezelőtt az ilynemű, belső építő munkát előmozdítani igyekvő szövetség ?! Hogy még most gyenge, az ne csüggesszen el! A földmívelő ősz­szel vet, s bizony el kell néznie, hogy a vetést dér csipi, hó takarja, fagy dermeszti, de — az Úr szele mégis meghozza majd az aratást. A Kálvin-Szövetség mag csupán, a melynek bizony ki kell állania az idő megpróbáló viharait, hogy igazán életképes legyen. Ezek a próbáitatások a fejlődést nem megakasztják, — hanem megerősítik. A krasznahorkai nagy úr képtárában van Kowalski festménye, a farkasoktól megtámadott postakocsi. Nem a postakocsis rosszindulata, engedetlensége akadályozzák a kocsit a gyors haladásban, hanem a farkasok! Ránk is támadnak mindenfelől, vörösek, feketék! Csak a bun­dájuk más, — de farkasok! Elő a fegyverrel, elő az Istennek igéjével, s meg­győzzük őket az élő Istennek kétélű fegyvereivel! Isten országát nem tudja megölni se a vörös irigy­ség, — se a fekete kapzsiság! Kerítéseinken kivüli tünetek ezek! De nem így volt-e ez a bethlehemi csecsemők leölésétől kezdve ? Min­den külső, a mint Jézus mondja: ég és föld elmúlnak, — de az Istennek beszéde el nem múlik soha! Ezt az országot építeni, még a külső akadályok daczára is vidám szívvel: a keresztyén szolga tiszte! Ez a munka tegye boldoggá Szerkesztő uram új esztendejét is! Balatoni 1. * * * Az újesztendei jókivánatot köszönöm s hasonló jó­kívánsággal viszonzom. A mi azonban egyházi közéletünk dolgait illeti, megbocsásson a „Falusi levél" tisztelt írója, de én más­ként látom azokat, mint ő és még sok más társa, — s ezért nem is tudom az optimizmusnak, egyébként meg­nyugtató, de sokszor keserű csalódásba is vezető érzé­sét úgy ápolgatni lelkemben, a mint ő cselekszi. Nagy optimizmusnak és csalódásra vezetőnek tartom azt, hogy a csüggesztő jelenségek csak kerítéseinken kivül tüne­deznének fel, s hogy azok feltünedezésében a mi téve­déseinknek, helyesebben : mulasztásainknak semmi része sem volna. S a míg a magunk dolgainak ily optimisz­tikus megítéléséből ki nem gyógyulunk, nem is fognak elmúlni a csüggesztő jelenségek ! Én nagyra becsülöm ugyan a „Falusi levél" Író­jának buzgóságát és lelkesedését, a mellyel azt kiáltja, hogy az ekeszarvára vetvén kezünket, előre s ne hátra tekintsünk, — s hogy: elő a fegyverrel, az Istennek igéjével s akkor minden pusztító ellenségünket legyőz­hetjük. De ezt — nem ő reá magára értem ! — nem­csak hangban hallani, hanem cselekedetben is érvénye­sülve látni szeretném, •— és pedig nemcsak itt-ott, hanem egyetemlegesen ! Akkor azután én sem aggodalmas­kodnám ! De a munkát és pedig az egyetemes, egyöntetű munkát nem látom én még megindulni! S ez az, a mi sokszor csüggesztő hatással nehezedik lelkemre. S mikor ennek nyomását érzem, nem ad teljes megnyugvást az a biztos tudat sem, hogy a Krisztus anyaszentegyházán a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Nem ad, mert bár látom Istennek csodálatos munkáját az ő országa kifejlesztésében, az emberiség s különösen a zsidó nép történetében, s látom annak földre szállását a Jézus Krisztusban, — de azt is látom, hogy a míg eljött az idők teljessége, nagy népek, birodalmak merültek semmi­ségbe, — s hogy Istennek választott népe hazátlanul, szétszórva bolyong a nagy világban! Azt szeretném tehát, hogy a tiszta evangélium ne csak külföldi hitrokonainkat tegye naggyá s ne csak a pogány népeket vezesse be Istennek országába, — hanem hogy mi. magyar protes­tánsok is erősek, hatalmasok lennénk az Úrban s örök birtokosok Isten országában ! A lelkemben élő ez a vágy az, a mely sarkal, s a mely a kedvezőtlen jelenségek láttára sokszor megcsüggeszt. De ha ennek hangot adok is, — el nem csüggedek! Küzdök tovább! Vajha küzd­hetnék egész a diadalomig! De jer Te is, — és jöjjetek mindannyian segíteni a küzdelemben, — s akkor a mienk leszen a diadal s a nagy Istené a dicsőség. Szerk. MISSZIÓÜGY. A keresztyén diakónia. Midőn e nagyfontosságú és jelentőségű ügyről, a keresztyén diakoniáról, annak szervezéséről és munká­sairól elmélkedünk, gondolataink önkéntelenül visszaszáll­nak a távol múltba; vissza a keresztyénség forrásaihoz, vissza a keresztyénség aranykorába. Látjuk a mi hitünk nagy Elkezdőjét és halljuk ajkairól az ellentmondást, lealkuvást nem tűrő Igét: „Valaki közöttetek első akar lenni, az legyen mindeneknek szolgájuk!" Halljuk, hogy ő mondja: az Embernek Fia nem azért jött, hogy szol­gáljanak neki, hanem hogy 0 szolgáljon mindeneknek és életét váltságul adja sokakért! Oli ez volt és ez ma­rad, minden emberi kevély ellentmondás daczára is az evangéliumi keresztyénség nagy, mozgató, szocziális prin­czipiuma I Bármennyire honoráljuk is mindazon elveket ós rendszereket, a melyek az újabb időben a változott, bo­nyolult társadalmi viszonyok közepette ama nagy théma megoldása érdekében látnak napvilágot, hogy miként

Next

/
Oldalképek
Tartalom