Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

lehet egyeseket és nagy tömegeket az ígéret, a boldogság földjére bejuttatni: nem találunk erre nézve jobb, gyökeresebb megoldást, mint azt, a melyet az evangélium kínál fel nekünk. Az Istennek kegyelme megjelent minden embereknek a Krisztusban, azért, hogy 0 benne mindnyájan egyek legyünk, — és így a keresztyén hit- és szeretetközösség e nagyszerű tényének átérzése és átértékelése az emberi élet minden viszonylatában: ez az igazi keresztyén szocziális érzés. Az Istennek és Istenben mindeneknek egysége ama nagyszerű krisztusi dogmában kifejezve, hogy valamit eggyel cselekedtünk, a legkisebbel is, azt 0 vele, a szeretetben kegyelemben végtelennel is cselekeszük: óh kell-e ennél hatalmasabb motívum a mi kezeink, a mi egész életünk irányítására ?! Sokan vetették már szemére a keresztyénségnek, hogy az emberi önzés ápolója a lélekben, mert arra irányítja a figyelmet, hogy: mit cselekedjem, hogy üdvözöljek és feledteti mások baját. Lehet, hogy voltak olyan korszakok a keresztyénség életében, a midőn a kérdés ily alakban tolult az emberek ajkaira; de bizonyára félreértették mindazok a keresztyénség lényegét, tartalmát, a kik ezt nem úgy fogták fel, mint oly új életet, a mely azért adatott az Elet fejedelmétől, hogy általunk másokban is új életnek, boldogságnak forrása legyen! Az első keresztyének jól felismerték és megragadták a keresztyén élet e nagy igazságát. Tanban, theoriákra nézve látunk megoszlásokat már a keresztyénség őskorában; de arra vonatkozólag nem volt eltérés, hogy a keresztyénség nagy igazságai nem üres, tétlen szemlélődésre, hanem nagyon energikus munkára szorítják mindazokat, a kik a Krisztus zászlajához szegődtek. Aránylag csak egy maroknyi nép még az Úrnak új Izraelje; az ígéretek beteljesülésének és ebből kifolyólag új, még dicsőbb Ígéretek népe, — és íme olvassuk csak a fennmaradt és csak egy néhány, vagy jóformán csak egy ember nevéhez fűződő eseményeket — s mily mozgalmas, eleven a kép, mely szemünk elé tárul. Bárhova tekintsünk : munkával van tele mindeneknek keze! Imádkoztak, várakoztak ; de ez csak azért volt, hogy lelküket odakapcsolják a hit, csatornája által az örök Élet kiapadhatlan forrásához. A mikor azonban buzgó hitük és imájuk csatornáján át lelkük megtelíttetett a felülről vett adományokkal — charismákkal — akkor kimentek s vitték az Életnek kenyerét, vittek vigaszt, imádságot, evangéliumot „házanként" mindenekhez! Valóban, nagyon jó reánk nézve, különösen a midőn a keresztyénség mai feladatairól, szolgálatáról szólunk, ha felidézzük a rendelkezésünkre álló adatok alapján az ős keresztyén egyház képét. Bizony látjuk ebből, hogy nem rajongók voltak a Krisztus tanítványai és követői, hanem olyan emberek, a kik a legpraktikusabb, legégetőbb és legéletbevágóbb kérdések megoldására kerestek és nyertek odafentről választ! Nem ábrándozok : munkások voltak, mélyen áthatva azon tudat által, hogy Krisztus nevében, Isten dicsőségére mindnyájuknak be kell állniok a sorba, mert mindnyájan a szolgálatnak munkájára hivattak. Nagy, kiolthatlan reménységgel tekintettek az Úrnak ama nagy szombatja felé, a mely Istennek népére várakozik; de ide lenn, a Mester parancsa szerint, dolgozni, szolgálni kell, míg nappal vagyon! Úgy fogták fel a dolgot, hogy az egyháznak, mint Krisztusban élő közösségnek, megvan kijelölt munkája, a melynek térfogatát, minőségét, eszközeit maga az Űr Jézus Krisztus jelölte ki örök időkre szólólag. 0 küldi a munkásokat és adja Szent Lelke által a szolgálathoz, annak különféleségéhez képest a lelki ajándékokat. S kell-e mondanunk, hogy e nagy munkában szükség volt mindenkire: vénre, ifjúra, férfira és nőre egyaránt. Igen: a nőre is! Nem lehet czélom itt szólni a nőknek azon megváltozott helyzetéről, a melyet a Krisztus evangéliuma teremtett; csak arra a tényre mutatok rá, hogy az evangélium által a nők azt a szabadságot nyerték, hogy legszentebb czélok szolgálatábaléphettek. Ok is elhozhatták szívük hálájának drága keneteit az Úrnak lábaihoz és teljesíthették a szolgálat munkájának azt a részét, melyre Isten az ő rendelése folytán a férfiak fölött őket alkalmatosabbá tette. Igen, ha nem találkozunk is ezzel a technikus terminussal az írásban, hogy: diakonissza és ha csak egy helyen említtetik is egy nő: a chenchrei Fébe, mint diakónus, mégis a női diakónia, annak szükségessége, sőt a szolgálat munkájának egyes részletei is ott vannak szent könyvünkben világosan. Nem tudjuk, miért ment a chenchrei Fébe Rómába, de azt tudjuk, hogy a legfelségesebb izenetnek, Pál római levelének ő volt az elvivője. 0 rejtegette keblében a drága kincset, s bizonyára ő maga vitte el ezt a szentek házaiba. De Pál azt is mondja róla, hogy sokaknak, köztük ő neki is, szállást adott. De a római levél utolsó fejezetében üdvözli Pál Máriát, a Márk anyját, a ki sokat munkálkodott mellette és Trifenát, Trifésát, a kik munkálkodnak az Úrban. Köszönti mindenek felett Akvilát és Priscíllát, a kik neki segítői voltak a Jézus Krisztusban és a kikért, mint Isten drága adományaiért, hálát adnak az összes pogány gyülekezetek. Priscilla tanított is. Az ifjú Apollóst ő is segítette megtanulni az Úrnak útát, (Csel. 18:26.) Tudjuk, hogy a keresztyén egyház, ama dicső pünkösdi korszakában nem hanyagolta el munkájának egy részletét sem, s így nem is nélkülözhetett olyan drága isteni ajándékot, mint a női szívnek melege és gyengéd kezének segítő munkája. Voltak szeretetvendégségek, voltak útonjárók. kicsinyek, elhagyottak, szegények, betegek, árvák, talán épen fogságra hurczolt férfiaknak és nőknek, vagy épen vértanúknak özvegyei és árvái, — hogyan lehetett volna hát el a ker. gyülekezet a nők szolgálata nélkül ? ! És a miként a beállott szükség következtében, a munkabeosztás szempontjából választottak diakónusokat, isteni charismákkal e czélra felruházott férfiak közül, bizonyára ép úgy történt ez a női diakóniára vonatkozólag is, már a keresztyénség első idejében. Világosan