Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-12 / 50. szám

czió szükségességét hangoztató nemcsak franczia hangok a XVI. század elején merültek föl, hanem már előbb is. XII. Lajosban már régtől fogva erős volt az egyház, kiváltkép a szentszék iránt az ellenszenv, hisz ő verette azt az érmet is, melyet „Perdam Babylonis nomen" körirat díszített (s melyet Kálvin ritkasága miatt, mint értékes ajándékot küldött Renata herczegnőnek). így könnyebben megérthettük volna Cop beszéde idejében a reformácziónak oly rohamos elterjedését. A beszédet szerzőnk is Kálvin müvének tekinti. Valami megkapóan festi a hatását. Szinte látjuk a Sorbonne tagjai dühének felajzott nyilait ellene lövelni; az izgalomnak mintha mi is résztvevői volnánk. Kálvinnak természetesen menekülnie kellett. A menekülés módja eltér Révész Imre leírásától és természetesebben adja elő, a mi elfogadhatóbb is. Itt jő azután Kálvinnak damaskusi útja. Megrázó erővel hatol szerzőnk a nagy reformátor lelki tusáinak mélyére. A benső kamrának nagyon kis szelepe van nyitva (magáról keveset ír Kálvin), de azon olyan éles látással tekint be, hogy mintegy elénk tárja a benső harczok és küzdelmek nagy voltát, melyek a reformátort a római egyháztól elszakítva, teljesen az Ige fundamentumára állítják. Kálvinban is megvolt az egyház tisztelete, mint Lutherben. Néki is csak akkor sikerült a róm. egyháztól való teljes elszakadás, mikor eme rázkódtatások megvilágították előtte a Krisztus egyháza lényegét. „Ez az egyház az új tan következtében csorbulni nem fog !" — Ettől az igazságtól megbátorodva, Angoulémeben, Neracban, Poitiersben, Orleansban való bolyongásai közben bátran hirdeti az igét. Erdekeseu rajzolja a történetíró a kor szomjúságát az élet vize után. Orleansi tartózkodása alatt írja Kálvin a Psychopannichia-t. Ezt az író szerint Kálvin, — saját nyilatkozatával támogatva — nem is adta ki, csak évek nnilva. Az 1534. évi kiadást koholtnak mondja, — ugyanis semmi sem bizonyít mellette. Az Isten igéjét nem ismerő lélek nagy szomjúságában, ha az igaz kútfőre talál, mohó vággyal szívja magába az életnek vizét. De hogyha a lélek ellene áll, mintegy csatára kél Istennel — ez a harcz erős ! így van ez nemcsak egy emberrel, hanem a társadalommal is. Az Úr szele érintette a franczia nemzetet is. Meghasonlások támadnak fönt, lent; rémületes chaos kavarog mindenütt. E chaos a franczia nép damaskusi útjának 1535-ik esztendeje. Ezt leírni mesteri toll, magasröptű lélek kell! Szinte csodálatos az író rendező ereje, mely e fejezetben „a plakátok esztendejét" oly bámulatosan tárja elénk. Színei élénkek, képei megragadok. A franczia állapotok Kálvint hazája elhagyására kényszerítik. Bázelbe megy. A könyv Bázel képét is adja. Itteni tartózkodása alatt érintkezik kora legelőkelőbb elméivel, és megírja világhírű munkáját: az Institucziót. Elég bőven kivonatolja, mit talán nem is tartanánk annyira szükségesnek, mert ugyancsak véle kapcsolatban adta ki az egyetemes egyház e művet a maga teljességében. Egy dolog van, a mit megoldatlanul hagy szerző: mi lesz ennek a világhírű műnek a sorsa saját hazájában? Köztudatunkban úgy él, a mit a nagy Révész is erősíteni akar, hogy a Sorbonne hóhér által égettette el Párisban. Szerettük volna, ha szólt volna róla ; ha igaz, támogathatná históriai adattal, — ha nem, megczáfolhatta volna. Kálvinnak Ferrarába érkezését 1536. márczius havára teszi az író. Arról nem emlékezik meg, hogy d'Espeville Károly álnév alatt tartózkodott itt. Aferrarai tartózkodás rövid volta elég volt arra, hogy Renata herczegnő megismerhesse s méltónak tartsa a levelezésre. Egyúttal ismerteti is Kálvinnak a herczegnővel való levelezését, melyet egész élete végéig folytatott. E levelek fölszínre hozásával igen nagy hálával vagyunk az írónak, mert ha igaznak fogadjuk ama mondást: minden levél az iró lelki világának fényképe, bizonyára ezek által tekinthetünk be a legjobban a nagy reformátor lelkébe és bámulhatjuk benne a Léleknek erejét. Itt közli a reformátornak egy eddig nem is igen látott ifjúkori arczképét. (Folyt, köv.) Kájel István. BELFÖLD. A budapesti ref. főgimnázium ötvenéves jubileuma. Boldog és áldott emlékezetű Török Pál püspöknek két nagy alkotása jubilált az idén. A budapesti theol. akadémia októberben iilte meg teljessélétele ötven esztendejének örömünnepét; f. hó 8-dikán pedig a főgimnázium tartotta meg félszázados jubiláris ünnepélyét. Mindkét jubiláris ünnepen méltóan emlékeztek meg a nagy alapítóról és lelkes munkatársairól. S a mult e nagy alakjainak felidézése, nemcsak a kegyelet, hanem jelenünk és jövő haladásunk szempontjából is igen szükséges. Ha hallja a mai generáczió, hogy miként, miből alkottak Török Pál és társai nagy, hosszú életre, virágzásra hivatott intézményeket, csak révedezve mer reájuk tekinteni, s alig tudja eldönteni, hogy bátorságukat vagy zsenialitásukat bámulja-e jobban? Én nem tudom, hogy ma bátorságunk-e a kevesebb, vagy zsenialitásunk, — de azt látom, hogy teremtő, szervező erő kevés van bennünk — s életünk az előhaladás, az alkotás helyett csak bizonytalan tétovázás és tengődés. Jó, üdvös dolog tehát a szent elhatározással, zsenialitással semmiből is nagyot alkotni tudott alapítók alakját, munkáját s mellettök a szellemi és anyagi segítők táborát lelkünk elé idézgetnünk! Hátha az ő szent lelkesedésük megihletne, elhatározásra indítana minket, tétovázókat is! Hátha, a mikor látjuk messze előre tekintésüket, felnyílnának a mi szemeink is és tudnánk élni ne csak a gyorsan elröppenő mának, hanem alkotni a Jövendőnek is! Hátha, a mikor szemléljük oldaluk mellett a szellemi és anyagi segítők táborát, mi is megtanulnánk áldozni lelki és anyagi kincseket, egyházunk, protestáns kulturáink és édes magyar hazánk javára! A Kálvin-téri templomban, délelőtt 11 órakor tartott ünnepélyre a hivatalos képviselőkből, volt tanítványokból és érdeklődőkből illusztris közönség gyűlt össze, a mely az egész templomot megtöltötte.