Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-12 / 50. szám

mindenünket átadó érzéssel: „ Mester! követlek téged, akárhova mégy", — „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjazzam !" Ha így tudunk hozzá szólani s így tudjuk öt kérni: a miénk leend az örök életnek biztos útja s az örök életnek el nem fogyó itala! H. I Beöthy Zsolt beszéde. — Elmondotta a budapesti ref. főgimnázium ötvenéves jubileumi ünnepén. — Tisztelt ünneplő közönség! Egy régi-régi mondás szoros kapcsolatba hozza az iskola nevét az anya nevével. Azt hiszem, valóban minden igaz embernek szivében közel foglal helyet az iskola képe az édesanya, az életadó édesanya képéhez. Mintha a rég elhangzott anyai szó varázsa támadt volna fel a mi iskolánk szavában is, a mikor ma születése napjára, az ötvenediknek megünneplésére hívott ide bennünket. Ennek a szónak varázsa, ennek az anyai szónak varázsa jellemzi az érzéseket, a szeretetnek, a tiszteletnek, a hálának érzését, a melyekkel idejöttünk, s a melyeknek hangot akarunk adni itt, épen azon a helyen, a honnan félszázaddal ezelőtt ez az iskola az életbe küldött el bennünket. Hogy ezekkel az élő, meleg érzésekkel jöttünk, bizonysága annak, hogy iskolánk édes anyánk volt, hogy jó anyánk volt, híven, szive szerint teljesítette kötelességét, töltötte be feladatát. Ha az iskola feladataira, ha ezek közül csak a legfontosabbakra gondolunk is, kettőre kell figyelnünk. Egyik, hogy növendékeivel megismertesse azokat a módokat, hogy ellássa őket azokkal az ismeretekkel, egy szóval, hogy felruházza azokkal az eszközökkel, a melyekkel az élet munkáját végezhetik és a melyektől ez élet munkájának sikere függ. Mikor az iskola ezt a feladatát végezi, kötelességét voltaképen a köz, a társadalom, a nemzet, az emberiség irányában teljesíti, a melyeknek dolgos kezekre van szükségük. De az igazi iskola, az iskola-anya ezzel még nem tett teljesen eleget feladatának. Tekintetét nemcsak a közre, hanem az egyedre, növendékeinek jövő személyes életére, kis világára is kell irányoznia. Az anya szeme nemcsak munkásnak, nemcsak hasznosnak akarja látni gyermekét, hanem boldognak is. Ez is kötelességet ró az iskolára. Hogyan tehet eleget neki? Az iskola, épen az iskola nyújthatja nekünk azt az erőt, a mely az élet minden visszássága, küzdelme, csalódása között a legállandóbb, legzavartalanabb, legmélyebb forrása boldogságunknak. Ez pedig semmi egyéb, mint a munka kedve, a munka öröme. Mikor az iskola ezt gyökerezteti, ezt ülteti szivünkbe: az élet boldogságának legbiztosabb alapját veti meg ép úgy, mint szorosabban vett tanító munkájával az élet sikeréét. Haranghoz hasonlít, mely nemcsak munkára hív, de mikor hív, egyszersmind szivünkhöz szól és gyönyörködtet bennünket. Vallást tenni jöttünk, vallást tenni arról, hogy ez a mi iskolánk mind a két feladatot igazán híven, édesanya módjára töltötte be. Ez a mi iskolánk, mely ezelőtt félszázaddal Török Pálnak alkotó erejéből és Gönczy Pálnak fáradatlan buzgóságából született. Még pedig betöltötte a magyar protestáns iskolák régi, igazi, eleven, tanitó és nevelő hagyományainak módjára. Ez a hagyomány legrövidebben szólva nem más, mint az önállóságnak, szabad mozgásnak, egyéniségnek már a tanulóban való megbecsülése; ápolása és az élet számára való kifejtése azoknak az értékeknek, melyek bennök rejlenek. Hogy milyen fontos az iskola munkájának ez a felfogása, ez az iránya, milyen fontos épen feladata említettem kettősségének szempontjából: könnyű megértenünk. A szabadságnak, önállóságnak, egyéniségnek belénk oltott ereje, bizalma, elevensége, bizonyára épen annyira gyarapítja munkaképességünket, mint a mennyire a kedvet, az örömet, mellyel az élet munkáját végezzük. Azonban köszönünk mi ennek a mi iskolánknak egyebet is. Még pedig köszön a mi magyar világunk nagy élete és köszön a mi magunk kis élete. Köszöni azt a szellemet, mely ébredő lelkünket áthatotta és hevíti mind máig; köszöni azokat az eszményeket, melyek előttünk ragyogtak és ragyognak. Ez a szellem, a mely itt ebben az iskolában, ennek padjain, ennek vezetői és tanítói által gyökerezett meg lelkünkben: szinte a történeti szükségszerűség erejével rakott fészket ez intézetnek még bölcsejében. Gondoljunk vissza azokra a körülményekre, azokra a közviszonyokra, a melyek között félszázaddal ezelőtt ez az intézet alakult. A pátensnek kora volt az, annak az utolsó erőszakos kisérletnek kora, a mellyel az akkori birodalmi kormány nemcsak egyházunkat, de egyházunkban nemzetünket is megtámadta. A támadásnak ezt a jelentőségét, úgyszólván a végveszedelmet benne, érezte nemcsak a protestáns egyház, de érezte az egész nemzet. Es a félszázad távolában egy fenséges kép tárul elénk, a melynek láttára ma is feldobog minden magyar szív: hogyan lett érzésben, gondolatban, törekvésben eggyé az egész magyar, nemzet, minden osztálya, minden felekezete, mikor szabadságának utolsó végvárát, a mi egyházunkat kellett védelmeznie. E mozgalom éltető, erősítő levegőjében született iskolánk, ebben vett először lélekzetett. A magyarság, a magyar egység levegője volt ez, nem a széthúzásé, a külön érdekeké, a választófalaké. Ennek a szolgálatára, az egységes magyar míveltség szolgálatára keletkezett s ennek szolgálatában töltötte és tölti be feladatát. Betöltötte pedig a protestantizmusnak úgy magyar, mint egyetemes hagyományaihoz való hű és bátor ragaszkodással. Épen ez az, a miben szelleme és jelentősége határozódik. Betöltötte a magyar kálvinistaságnak ama nagy hagyományával, mely mindig egynek érezte magát a magyarsággal, az egész, az osztatlan magyarsággal.