Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-12 / 50. szám

De bötöltötte másfelől az egész protestantizmus ama közös, termékeny és éltető hagyományának értelmében, hogy a vallásos és erkölcsi eszmények hű ápolásával, az emberi ész, a szabad vizsgálódás jogának és eredményeinek tiszteletével az emberi haladást szolgálja. Ez az összefonódó két hagyomány szabja meg minden magyar protestáns iskolának, szabta meg a mi iskolánknak is útját és 'irányát. Ezen az úton, ebben a szellemben járult hozzá a maga kis körében, a maga korlátolt eszközeivel, de lelkes munkájával és igaz hűségével a protestantizmusnak nagy és élő missziójához. Ez a nagy és élő misszió : a múltnak olyatén összekapcsolása a jövővel, hogy a jövő nevében ne tagadja meg a multat, a mult nevében pedig ne legyen kerékkötője a jövőnek. Ennek a szellemnek voltak hirdetői iskolánk nagyjai, ennek volt ápolója iskolánk. Áldás legyen alapítóinak emlékén, áldás vezetőin, áldás jótevőin, áldás tanítóin. Éljen, nőjjön, virágozzék s járuljon a magyar közmívelődés mezején minél hathatósabban hozzá a magyarság és haladás szellemének diadalához. TÁRCZA. Határkőnél. (A budapesti ref. főgimnázium jubileumára.) Mind összegyűltünk ünnepelni ma, Szívünkben hála, ajkunkon ima. Egy félszázad derűs magaslatárul Szemünk előtt a messze mult kitárul; Nincs rajta árny, nincs legkisebb homály, Színes, meleg verőnapfényben áll, S vágyó lelkünk megcsattogtatva szárnyát Vidáman a jelenből múltba száll át. Oh ifjúság! Te szép tündérrege, Ábrándok, álmok rózsás fellege ; Játékra kedv, ártatlan örömek, Bimbós remény, melyen harmat remeg: Ott éltünk át, a vén falak között, Melyeket ajkunk most mélán köszönt. A folyosó, mint méhkas, zúgva-zúg, Hogy rajzanak ki a vidám fiúk, S kezdődik lenn az udvaron a játék, Az arcz piros, a szemben büszke láng ég; Kemény csatákat vínak harczi kedvvel, Kedvök szilaj, lárrnájok majd eget ver. De a víg had, ha kezdődött az óra, Áhítatos csendben figyelt a szóra; Lestük, liogy nyílik zár után a zár, Hol a tudásnak új s új kincse vár. Szemünk ha a csodás műhelybe nézett, Részt látva is, sejtettük az egészet, S míg a tudás összhangját élvezők, Magunkat is egésznek érezők. Mert dölyfösen nem hirdeté a rész, Hogy ő a mindent ölelő egész. Az ismeret vad árként nem ömölt, Elménk nem fúlt belé, meg sem csömölt, Szegényes voltál öreg iskolánk, Szűk kis termek, fehér, meszelt falak, Mi benned mégis boldogok valánk, Szívünkhöz nem tapadt szenny ós salak. A szegényt foltos ruhája miatt Le nem nézték a gazdag úrtiak; De a szegény se nyelt még maszlagot, Nem irigyelte ő a gazdagot. A tudomány mocsárba sohse vitt Lelkünkben tisztán ragyogott a hit, Es véle együtt ég csillagjaként A honszeretet hintett tiszta fényt. Tanáraink, áldottak legyetek, Kik a jó ösvényén vezettetek. Eljöttök-é közénk ma ünnepelni'? . . . Oh, hisz rég porlad csaknem valamennyi. Áldás reá, közűlök a ki él, S a kikre ráborult az örök éj. Ezer áldás áldott emlékükön, Hirdesse hálánkat egy néma könny. De annak is ma -hála, tisztelet, S örök dicsőség mindenek felett, Ki iskolánk alapját megvetette, S magyar műveltség templomává tette. Kezén, lábán bilincs volt a magyarnak, De szellemen önkény nem nyer hatalmat. Jól tudta ő, hogy hajdan épen így volt, S midőn német, török versengve gyilkolt, S már haldokoltunk, — nem csupán a kard, A tudomány tartá meg a magyart. S szólt: „most is, hogy az ég haragja büntet, Ez tartja meg nyelvünket és hitünket". S teremte nékünk, czélra törni, tért, De e nagyunk is rég pihenni tért. Pihenni tért, és véle annyi más, Kiket munkára hitt az aratás. Hány ősz fejet hány ősz fej követett, S utánuk most mi lettünk öregek. Erezzük is, hogy a nagy út előttünk, Vándor madárként búsan készülődünk. Nyarunk lejárt, őszünk is télbe vesz; A természet örök törvénye ez. De iskolánk, kárát ne lásd te ennek, Olyan légy, mint a büszke tölgy, a melynek Levele, lombja évről-évre hull, De ága terjed, törzse izmosul. A tölgy meghozza új s új levelét. Te hozzád szólok, ifjú nemzedék.